Nyolc hegy, avagy a transzgenerációs kötődések és traumák mindig az életünk részesei lesznek

Szülő és gyerek kapcsolat, város és falu párhuzama, egy valódi kapcsolat létrejötte két ember között, félelmek megmutatása és legyőzése, csend és kommunikáció. Az jutott eszembe a film vége felé, miközben néztem Pietro és a hegyek egymásra találását, hogy ez egy láthatatlan El Caminos, útkeresős, magunkra találós utazó film: a távolság ébreszt rá olykor minket a legbensőségesebb közelségre. A külső lázadásunk az, amikor látszólag másokkal harcolunk, mások ellen próbálunk fellázadni, de valójában mindvégig saját magunkkal küzdünk, mindvégig önmagunkat igyekszünk megtalálni. Haragudhatunk a világra, haragudhatunk a szüleinkre, az apánk képébe is vághatjuk, hogy semmit sem tudunk biztosan, csak azt, hogy nem akarunk olyanok lenni, mint ő, mindezeket megtehetjük, de aztán ne csodálkozzunk a következményeken.

A Nyolc hegy egy barátság története, ami végigvezet minket két fiú gyerekkorán, hogy aztán pár év kihagyás után felnőttkorukban is ott folytassák, ahol abbahagyták. Hogy Pietroval együtt ébredjünk rá, milyen rövid az élet ahhoz, hogy haragot tartsunk. S milyen nevetséges az a gondolat, hogy pusztán azért nem fogadunk el másoktól segítséget, pusztán azért harcolunk a saját szüleinkkel, mert önmagunk helyét nem találjuk a világban. Aztán van a másik oldal, Bruno, aki a hegyekben tölti az egész életét, és aki akarva-akaratlanul is, de lassan olyanná válik, mint az apja, aki elhagyta őt és akit csak részeges seggfejnek hív. Mennyire befolyásolja a jelen tetteinket és döntéseinket tudat alatt az, hogy régen az apánk, az anyánk, a nagyszüleink, a dédnagyszüleink hogy is viselkedtek a saját életükben, nem igaz? Mi szükséges ahhoz, hogy legyőzzük olykor saját magunkat? Mi kell ahhoz, hogy ne a belső megszokást, hanem a félelmetes vágyat válasszuk? És honnan tudjuk egyáltalán, hogy valójában mit szeretnénk? Mikor lesz erősebb a családi kötelék az egónál?

A Bridgerton család Netflixes sorozatának egyik részében volt egy mondat, ami ennél a filmnél is megkérdezhető. Mert Bruno, a hegyi fiú végül megtalálhatná a boldogságot, ha az apja általi trauma nem csüngne láthatatlanul a sorsában: Valóban fontosabb a bosszú, amit a halott, utált apádnak ígértél meg, mint az a valódi, élő szerelem, amit irántam érzel?

A Nyolc hegy talán legnagyobb tanulsága az, hogy amíg görcsösen és mindenáron próbálunk valakik nem lenni, annál jobban azzá válunk a végén.

Január 12-től a Mozinet jóvoltából a budapesti mozik a műsorukra tűzték a Cannes fesztiválon zsűri díjat kapott filmet. Már szerintem az előzetese sokat elárul, ahogy az is, hogy a képi, operatőri munka Ruben Impens-t dicséri: olyan gyönyörű képeket varázsol elénk, amitől mi is ott vagyunk a szereplők mellett.