„Hoztunk valamit magunkból." Ez a Beck@Grecsó első közös lemezének és előadás-sorozatának a címe. Beck Zoltán a 30Y frontembereként, Grecsó Krisztián pedig őszinte, karakán és az egyik legnépszerűbb magyar írójaként már bizonyított. Január 24-én és 25-én létrejött lemezbemutatójukon azonban az egyéni ént elhagyva, közös egységként jelentek meg a Müpa-ban: a versekben, a megzenésített dalokban, a prózákban, a nevetésekben. Az esemény előtti órákban ültünk le velük egy gyors interjúra: beszélgettünk a nyíltságról, a magyar nyelvről, a szöveg valódiságáról, vagy éppen arról, hogy számukra mi is a siker. Megérkeztek. Megérkeztünk?

Style: Évente minden negyedik európai lakos bűncselekmény áldozatává válik. Az Európai Bizottság Magyarországon is fel szeretné hívni a figyelmet az áldozatok jogainak támogatására. A napokban megtartott kampány nyítóeseményén a résztvevők farkasszemet néztek egymással, azt szimbolizálva ezzel, hogy nyitott szemmel járnak és nem hunynak szemet az áldozatok problémái felett. A lemezborítóról egyből ez jutott eszembe. Mennyire nehéz a másik ember szemébe nézni?

Beck Zoltán: Onnan indítanám el, hogy ha mi egymás felé fordulunk, akkor az két alkotó barátságának a szimbóluma - ha egyáltalán szimbólumként akarunk tekinteni rá. Vagyis arra vagyunk kíváncsiak, hogy a másikkal való kalandban mi az, ami történik, és nem arra, hogy személy szerint mit csinál. Hogyan tudunk a lehető legnyitottabbak lenni arra a valakire, akire éppenséggel rátekintünk, és ebben a tekintetben egymással szemben nem dolgozik bennünk semmiféle versengzés: inkább az egymás felé fordulás furcsamódon tényleg annyit jelent, hogy egymás felé fordulunk. 

Grecsó Krisztián: A dolognak van egy gyakorlati háttere is: az, amikor a „Magánapokrif" klipjét forgattuk a stúdióban - egyébként végső formájában most először, január 24-én játsszuk el élőben -, és itt ennél a klipforgatáson még maga a „Hoztunk valamit magunkból" sorozat egyáltalán nem volt teljesen kész állapotban. 

De beállítottak minket egymással szembe és azt a feladatot kaptuk, hogy nézzünk a másik szemébe. Ettől egyébként én 99 százalékban mindig végtelenül zavarba jövök, viszont akkor ott megéreztem azt - és amit Zoli az előbb mondott, az valóban igaz -, hogy a magyar nyelv valójában milyen egyszerű és mennyire szépen is árulkodik: az egymás felé fordulás nem jelent mást, minthogy egymás felé fordulunk. 

Style: Itt is maradt benned azért még egy kicsi frusztráltság?

G.K: Megdöbbentő, de nem. Sokat kellett ott állni egymás szemébe nézve, miközben kattogott a fényképezőgép, de akkor ott nem volt kellemetlen és nem jöttem zavarba, hanem épp ellenkezőleg. Azt éreztem, hogy a helyemen vagyok, hogy jó helyen vagyunk. 

A borítóképnek is talán ez a legfőbb jelentősége: Hogy nem azért vagyunk itt, hogy külön megmutassuk magunkat, hanem hogy mi az, amire együtt képesek vagyunk. Erről szól ez az irodalmi-zenész sorozatunk is tulajdonképpen. 

Style: Arra emlékeztek, hogy személyesen mikor találkoztatok először és akkor mit gondoltatok egymásról?

B.Z: Hu, a Rájátszásban találkoztunk először, igen, és olyan tíz egynéhány évvel ezelőtt. Akkoriban igencsak leredukálódott a közösen töltött idő, mert csupán a próbákon és a koncerteken találkoztunk. Abból az alkotóközösségből formálódott ki sok barátság, amelyek közül néhány alkotói barátság lett, néhány pedig nem. A mi barátságunk nem volt egy alkotói eleinte, de aztán valahogy mégis így adta a véletlen. 

Bár inkább úgy mondanám, hogy egyszer csak az történik, hogy egy szöveg megnyit egy olyan olvasatot, amiből érzed, hogy ez egy alkotói olvasat és nem szimplán csak befogadói. 

Style: Mi volt kimondottan neked a legemlékezetesebb emléked Zoli Krisztiánnal kapcsolatban, amikor azt érezted, hogy oké, ezzel csinálni kell valamit, mert annyira magával ragad téged?

B.Z: Erről az első közös dalunk jut eszembe Krisztiánnal, ami a Pont oda volt. Ez a vers akkoriban jelent meg az Élet és Irodalomban, s hónom alatt az újsággal érkeztem meg az egyik nap a stúdióba. Akkor azt a napot épp Egyedi Peti barátommal töltöttem, és mondtam neki, hogy „figyelj, van a Grecsónak egy rohadt jó verse, és egyszerűen van valami olyan tempója, ami bennem is kattog. Kezdenünk kéne ezzel valamit." Ezután a Petivel elkezdtünk vele foglalkozni, s még aznap hajnali fél 3-kor vagy 3-kor felhívtuk ezzel az akkor álmából felkeltett Krisztiánt, hogy van egy új dal és azonnal hallgassa meg. 

Style: Kívülről úgy tűnik, hogy nem telt el sok idő a Rájátszás és a Hoztunk valamit magunkból között. Hogyan éltétek meg a kettő közötti időt?

G.K:  Többek között az a nagyon érdekes - ha a sarokpontokat nézzük -, hogy például a Rájátszásból már kifelé tartottunk, mindenki készült a lezárásra, vagyis búcsúbulik szerveződtek, aztán hirtelen a semmiből ránk tört a világjárvány és azt vettük észre, hogy a búcsúbulik elhalasztódnak. Viszont az elhatározás ott már megszületett, hogy annak a fejezetnek bizony vége van. 

Fejben már lezártuk, csak nem lehetett még elengedni igazán, mert itt volt a Covid, de aztán mi a Zolival elkezdtünk váratlanul, minden alkotói lendület nélkül telefonálgatni egymással. Először a kétségbeesés, utána a kíváncsiság miatt. Nagy éjszakai beszélgetések este fél 11-től hajnal fél 1-ig, vagy épp mikor meddig: mit olvasol, mi van veled, hogy vészeled át a kialakult helyzetet?

B.Z: Igen, és erre az emberi együttmozgásunkra jött rá Krisztián verseskötete, a Magamból többet, ami pont a Covid nyitányra, vagyis az élet bezárására jelent meg. Kijött a kötet, és ő is magára maradt a művével, és én is magamra maradtam a verseskötetével. 

Bár ekkor már a Londonnal meg egy-egy dallal megleptem a Krisztiánt, tehát valami készülődni látszott. Ráadásul ő is egyre többet kezdett el írni: nem verseket, hanem elkezdett zenében, ritmusban gondolkodni. S mivel a járvány miatti korlátozások felfüggesztettek egy csomó mindent, így volt ideje praktikusan is gyakorolni a hangszert. 

A végén odáig jutottunk, hogy megbeszéltük, ha vége az egész Covid-ügynek, akkor létrehozunk egy előadást közösen. Egyet terveztünk, a sors pedig úgy hozta, hogy január 24-én lett az 52.

Style: Szoktátok is nyilatkozni, hogy minden előadás különbözik egy kicsit egymástól, ez pedig egy teljesen új lendületű műsornak készül. Hogy készítettétek fel magatokat lelkileg erre az estére?

B.Z: Az tény, hogy van bennünk egy kis feszültség. Egyfelől tök jó, hogy egymás után két nap is létrejöhet ez a lemezbemutató itt a Müpában, de másrészről meg az van, hogy a dalokat javarészt már játszottuk a közönségnek. A szövegek, amiket felolvasunk, azokat mindig próbálgatjuk, mindig nézzük, hogy mik azok a szövegek, amelyekbe leginkább bele tudunk dőlni. Soha nem véletlenszerű a művek kiválasztása, ahogy az sem mindegy, hogy hogyan olvassuk fel őket. 

Épp ezért a január 24-én létrejövő előadás is sok mindenben különbözik az előzőektől: más a nyítóegysége, új prózák kerültek az anyagba és két dalnak is most lesz a dalpremierje, amiket eddig a lemezről nem játszottunk. Tehát van benne egy csomó olyan elem, ami számunkra nagyon új, és ehhez még hozzájön az is, hogy mindezt a Müpa egy hozzávetőlegesen kézilabdapálya méretű színpadán fogjuk megmutatni a közönségnek…

• beck zoli grecsó krisztián interjú

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!