Nem tudjuk elfogadni, hogy nem kellünk

Nehezen megy, vagy egyáltalán nem is megy, annak elfogadása, ha úgy ér véget egy kapcsolat, hogy nem a mi döntésünk következménye. Nem bírjuk elfogadni a dolgok alakulását, hiába erőlködünk, merthogy úgy erőlködünk a megértésen, majd beledöglünk.

Nézem a környezetemben szakítással küzdőket és döbbenten hallgatom a magyarázataikat arra vonatkozóan, hogy mi is lehetett valójában a különválás oka, merthogy az nem, amire a másik vonatkozik, az biztos.

Nem tudjuk elfogadni, hogy nem kellünk - KERESD A NŐT - - agatha seymour, életmesék, szakítás,

Szóval okolnak mindenkit. Okolják a férfit, aki lelketlen lett, kegyetlen és egyáltalán. Valaki más, mint akit eddig mindannyian ismertünk. Okolják a másik családját, mert megengedték neki, hogy ilyesmit kövessen el ellene. Okolják a saját családjukat: hát nem látták annak idején, hogy egy ilyen rettenetes emberhez készül hozzámenni? Nem tudtak volna szólni, hogy legyen már egy kis esze? Okolják a másik barátait: milyen barátok azok, akik nem érzik felelősségüknek, hogy a megfelelő irányba helyezzék a barátjukat? Hogy is lehet barátnak nevezni őket, mikor nem lehet rájuk számítani? Okolják az életet: miért épp vele teszi ezt, mikor olyan rendes ember, annyi mindent kibírt, elviselt, annyiszor helyt állt? Mindenkit okolnak, csak azzal az egyszerű ténnyel nem számolnak, hogy nem kellenek már, hogy a másik nem velük akarja folytatni.

Talán a másik fél sem tehet róla, töprengek magamban, hogy így alakulnak a dolgok, mert az érzéseiről nem tehet senki. Vagy vágysz valakire, vagy nem. Nem tudod azt mondani a szívednek, hogy akkor verj hevesebben, ha őt látod és nem valaki mást. És persze az is lehet, hogy kell a régi, csak annyira, amennyire, és az így nem egy felvállalható kapcsolat. Rengeteg verzió létezhet. Arról nem beszélve, hogy teljesen felháborító, hogy a másik nélkülünk is boldog tud lenni. Nem szűnik meg létezni, lélegezni, élni nélkülünk. Önálló, független, szabad akarattal rendelkezik és él is vele. Szabad akaratából pedig úgy dönt, hogy másmerre vezeti az életét, mint ahogy azt mi várjuk tőle. Nem akar többé megfelelni nekünk. Nem kíváncsi ránk, és egyáltalán, szinte mindegy neki, hogy mi történik velünk.

Így hát kezdjük az egészet elölről. Mindenkit okolunk. Okoljuk a családját. Okoljuk a családunkat. Okoljuk az életet. Okoljuk a barátait. De nem fogadjuk el, hogy ez ennyi volt, és vége!

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Agatha Seymour

Közel tíz éve foglalkozom írással. Témáim határozottan elkülönülnek a divat, illetve a tudatosság és az önismeret területeire. Életmesék című rovatom létrejöttét az a gondolat inspirálta, hogy minden embernek csupán néhány évtized áll rendelkezésére ahhoz, hogy értékes tapasztalatokat szerezzen, s ezek alapján a legjobb döntéseket hozza meg a boldogsága érdekében. S bár mindannyian egyediek vagyunk, életünk során mégis ugyanazokra a kérdésekre keressük a választ. Szándékom szerint az Életmesék rovat célja az együttgondolkodás azokról a nehézségekről, életfeladatokról, amelyekkel mindannyian küzdünk. Megtisztelő számomra minden építő jellegű hozzászólás, vélemény, amely az adott témában megoldást jelenthet, vagy bárki számára hasznos lehet.