Nem mindegy, mi a célod!

Azt hiszem az életben az egyik legnehezebb dolog kitalálni merre menjünk, milyen célok mentén szervezzük az életünket. Nehéz meghatározni az irányokat egyetlen napra éppúgy, mint egy hétre, egy évre, vagy akár egy egész életre. Nem csak azért, mert kell, hogy valamilyen valós képünk legyen az életről magáról, és önmagunkról, hanem mert azt is tudnunk kell, hogy milyen filozófiát követünk, vagy inkább, hogy követünk-e egyáltalán valamilyet, s hogy tudatában vagyunk-e a folyamatnak vagy sem.

Persze könnyű úgy életfilozófián elmélkedni, ha az embernek egyáltalán lehetősége van rá. Ha nem nyomasztják a hétköznapok terhei, ha van ideje, hogy leüljön öt-tíz perce önmagával foglalkozni és ne azon kelljen gondolkodnia, hogy mi lesz holnap, vagy hogy a sok felhalmozott munka közül melyiket válassza szabadidejében. De ha abban a szerencsés helyzetben van, hogy akár minden este egy-két órára elmerenghet az életén, azon, hogy milyen célokat tűzzön ki maga elé, azt hiszem a legcélszerűbb, ha olyan hatalmas méretűeken kidolgozásán fáradozik, amilyeneket csak el tud képzelni!

Nézem a környezetemben élő embereket és mindig elcsodálkozom azokon, akik szépek, okosak, tehetségesek és teszik is a dolgukat, de valahogy mégsem kerekedik az életükből kerek, egész történet. Valahogy nem látszik egyetlen cél sem ami felé tartanának, sem következetesség. Mintha minden pillanatban elveszettek lennének, mintha nem lennének tudatában (valószínűleg nincsenek is) a képességeiknek, sem az értéküknek, mintha egy helyben topognának. Persze érzi úgy az ember, és látja mások életében is, hogy nem alakulnak a dolgok, de azt is tudja közben, hogy a munka, amit végez a javát szolgálja. Hogy a gyakorlás a folyamat része, hogy minden tapasztalat hasznos és értékes lesz, amikor majd az már egy nagy projektnek csupán egyetlen pontja lesz, amelyet könnyedén átlát és a helyén kezel, az azt megelőző nehezebb időszakoknak köszönhetően.

Mégis látom ezeket az embereket, ahogy végzik a munkájukat, talán a lehető legjobban, és közben nem a sikerre gondolnak, hanem a túlélésre, az életben maradásra. Minden egyes napjuknak egyetlen célja, hogy véget érjen, mégpedig a lehető legkevesebb bonyodalommal. Nem tudnak másra koncentrálni minthogy kibírják az életet. A munka és más tevékenységeik sem szólnak másról, mint arról, hogy a végcél a nulla legyen, így aztán rendkívül elégedettek, ha valahogy elérik. Pedig nem kellene, hogy ennyivel beérjék. A tehetségük, a kitartásuk, a szorgalmuk támogatna nagy terveket, ha a hozzáállásuk más lenne, ha nem a túlélésre, hanem a sikerre játszanának, aminek az eléréséhez egy szemléletváltás is elég lenne!

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!