Furcsa az élet. Nem igaz? Elindulsz valamerre, és sosem tudhatod mi vár rád. Mintha egy kicseszett mese lenne néha az egész, aztán pedig egy Hitchcock filmben találod magad. Hullámvasút. Néha fent, néha lent.

Van, hogy tényleg nem találod a helyed. Nem tudod, hogy maradj vagy menj, de érzed, hogy már szorít a cipő. A múltad még visszahúz, de már másra vágysz. Kinőtted. Az már nem te vagy. Mert valóban időnként kinövünk helyzeteket és embereket. Már nem kellenek az éjszakai váratlan hívások, amik miatt sosem halkítottad le a telefont. Már nem akarsz hétvégéket várni. Már nincs igényed arra, amibe korábban belementél, mert inkább feladtad önmagad és a saját határaidat. Egyszerűen elvágysz az egészből.

Menni akarsz, hogy végre megtaláld a saját utadat.

És nézd meg, néha az élet letesz eléd olyan csodákat, amikről álmodban sem gondoltad, hogy valaha a tiéd lehet. Mert mindig is féltél. Féltél lépni. Féltél kockáztatni. Igen, gyávák vagyunk mi emberek. Hosszú időbe telik, mire megértjük azt, hogy az igazi életünk akkor kezdődhet el, ha rá merünk lépni a változás ösvényére. Ha majd nem egy aprócska porszemnek látjuk majd magunkat csak. Ha végre hinni merünk magunkban. Nagy szavak, igaz?

Én sem hittem ebben. Sokáig azt gondoltam, ennyi az élet. Ennyi, ami itt és most körülvesz. Elhittem, hogy ennyi jár. És ez volt a legnagyobb hiba és időpocsékolás, amit valaha is tettem. Miközben az egész csak rajtam múlt. Léptem egy nagyot és megértettem azt, hogy vagy most, vagy soha. Megértettem azt, hogy magamért kell megtennem. Hogy nincs sem idő, sem energia, ami ne érné meg a boldogságot.

• életszemlélet érzések lélekhangok változás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!