Elmúltak a húszas, harmincas éveim, és úgy érzem, elfelejtettem kiélni magam. Még mindig van, amit nem próbáltam, amire és akire kíváncsi vagyok, de a jelen élethelyzetemben ezek elérhetetlennek tűnnek számomra. Mert elmúlt az egyetem, elmúlt a könnyed, kötetlen ismerkedés korszaka, és már le is tettem a voksomat valaki más mellett.

Ez az érzés viszont nem hagy nyugodni. Féltem a mostani fiatalokat, hogy elhamarkodják a döntéseiket, hogy túl hamar köteleződnek el, amikor még annyi mindent nem tudnak. Még azt sem tudják, mi mindenre lehetnének kíváncsiak, mi mindent nem próbáltak még, de már választottak is. Úgy, hogy nem is tudták, hogy egyáltalán mi mindenből lehet választani. Próbálom óvni őket, hogy ne jussanak oda, mint én. Mert ez az érzés bizony kegyetlen, követelőző és csillapíthatatlan egyben. 

Mindennek ellenére hiába gondolok vissza, hogy mit tehettem volna másképp, nem látok sok kihagyott lehetőséget. Úgy csináltam, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Szabad voltam, egészséges szociális élettel, nagy társasággal, gazdag szerelemmel – élménydússá tettem ezen éveim. Ha ennél többet próbáltam volna belesűríteni kora fiatal koromba, az erőlködés lett volna csupán. Úgy érzem, hogy mindent megtettem, amit akkor meg szerettem volna tenni. Ezért kérdezem én: hogyan élhettem volna jobban ki magam?

Azt hiszem, összetévesztem a mostani igényeimet, az akkoriakkal. Mindent, amit gondolok, azt most gondolom csupán. Nem volt bennem olyan vágy húszévesen, mint ami jelenleg fortyog bennem. Mégis azt gondolom, hogy akkor kellett volna engednem neki, akkor kellett volna kiélnem magam. Van bennem egyfajta megbánás ezzel kapcsolatban, kicsit hibáztatom is magam, mert úgy érzem, hogy már meg van kötve a kezem, és többé nem áll módomban kivirágoztatni azt, ami csírázik bennem. Hirtelen csapott arcba ez  a felismerés, és azóta is csak fuldoklom tőle. Visszamenni nem tudok ugyebár, szerény eszköztáramban pedig nem maradt más, mint a fiatalság figyelmeztetése, óva intése.

Erre fogom, hogy boldogtalan vagyok, hogy felhagytam a felfedezéssel, hogy nem tudom már ki vagyok, és mi dolgom van itt egyáltalán. Pedig húszévesen nem tudtam mire vágyom majd a jövőben, a fene, nem is tudhattam. Már annyiszor hagyták el a számat ezzel kapcsolatos intő szavak, hogy egy egész generációt sikerült kinevelnem velük. Mert ha megkérdezel egy egyetemistát, biztosan azt fogja mondani, hogy az a pár év adatott neki maga, és környezete megismerésére. Arra, hogy biztosan kiélje magát, a teljesség igényével, hiszen így tudja elkerülni az életében később bekövetkező boldogtalanságot, magánéleti krízist. Szinte görcsösen próbálkozik, hogy ne kösse le magát, és ha mégis megteszi, akkor folyamatosan kételyek között van, hogy vajon lesz-e még ennek böjtje. Holott nem tudja helyesebben csinálni, mint ahogyan csinálja. Mégsem tudja azt gondolni, hogy mindent idejében tesz, mindent úgy, ahogyan kell, és hogy ez teljesen rendben van. Mert már előre oszt és szoroz, számol a következményekkel, rettegve habzsol, csak hogy elkerülhesse a mostani sorsomat. Én ültettem bogarat a fülébe?

• életszemlélet érzések kiélni magát lélekhangok

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!