Mi emberek láthatatlan fonallal vagyunk összekötve. Ha akarnánk, se tudnánk függetleníteni magunkat egymástól. Amíg hallunk, látunk és beszélünk, áradni fog kintről a világ zaja.
Mindig is nagyon fontos problémakör volt számomra, hogy „Mit gondolnak mások?”. Legyen az egy egyszerű hétköznapi példa, vagy akár valakiről véleményalkotás, mindig számított mások véleménye. Nem tehetek róla, egyszerűen belém nevelték. Így viselkedjek, így csinálhatom jól, így mondhatom jól, így tehetem jól. Csak így. Ahogy anyu, apu megmondta. Később, ahogy az iskola tanította. És a munkahelyem. Az élet. Hibázni nincs esélyem, mert rögtön nagyítóval feltűnnek az önjelölt inspektorok és a körmömre néznek. Amint becsúszik egy hiba az életem bármely területén, már háborús atomtámadásra készülve vetődöm lelkem óvóhelyére, hogy védjem magam a támadás elől; na, mikor fognak hibáztatni? Legtöbbször már a vélt vagy valós ítélethozatal előtt görcsbe rándul a gyomrom, és megadom magam. Térdre rogyok mások véleménye előtt, és még a lélegzetvételemért is elnézést kérek.
Az emberek szavakkal dobálóznak folyamatosan. Az óvodától a munkahelyig fogalmuk sincs arról, hogy mit okoznak egy-egy lélekben egy odavetett bántással. Persze, természetesen ezért is én felelek, hiszen mindent a szívemre veszek. Azt valójában senki sem veszi észre, hogy én csupán berendezkedtem egy konfliktuskerülő világba, inkább ki sem nyitom a számat, nehogy ütközzön a rólam alkotott közképpel. Hiszen engedékeny vagyok, és minden feladatra alkalmas. Akármikor. Kiöntheted a lelked nekem hajnalok hajnalán, amikor éppen másnap egy fontos munkára készülök, természetesen végighallgatlak. Eltakaríthatom a szemetedet szívesen, még akkor is, ha ez konkrétan megalázó számomra, és a te feladatod lenne a mocskodat helyrepakolni, ám én nem mondok neked nemet. Mert te nem ezt szoktad meg tőlem.
Megfelelni mások elvárásainak lehetetlen küldetés, nem vetted még észre? Hogy miért? Mert mindenkinek más elvárásai vannak, ha rám néz! Mást várnak el tőlem a szüleim, mást a barátaim, mást a munkatársaim és mást a párom. Mindenki másmilyennek képzel engem, és természetesen senkit sem bánthatok meg azzal, hogy hibázok. Nem számít, hogy a 24. órában végzem el amire megkértél, és az sem számít, ha közben rámegy a testi és lelkierőm. Aztán, amikor kifáradva lerogyok a kanapéra, akkor lusta disznó vagyok. Hiszen nekem mindig dolgom van. Érted teszem.
Annyira vágyom a pozitív visszajelzésre, hogy kiskutya módon hordom mindenkinek össze a kis faágacskákat, csak végre simítsátok meg a fejem. Miközben a következő igényt fogalmazzátok meg velem szemben, a buksi simogatásra várva észre sem veszem, hogy palira vesztek. Sosem számít igazán, hogy valójában ÉN milyen vagyok. Töltsem be a kijelölt feladatom és ennyi. Más nem számít. Rakjam csak nyugodtam magam a listám aljára, feleljek meg az általatok rólam kreált képnek mindenképp, véleményem egyezzen a tiétekével és akkor talán megtartotok. Addig jó vagyok, amíg a te véleményeddel értek egyet, amíg a te boldogságodat támogatom jelenlétemmel és vállalom a felelősséget azért, hogyha valami mégis elromlik, akkor én legyek a felelős. Igazad van, egy semmirekellő jelentéktelen alak vagyok, nem számít, hogy mennyire ismersz; évek óta, vagy csak most látsz először, akkor is érdekelni fog a véleményed, mert rólam alkotod. Ha rosszat gondolsz rólam, akkor minden bizonnyal rossz vagyok.
Felismerem magam a sorokban? Természetesen!
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez