Nem az én kudarcom
Miért megy bele egy nő méltatlan kapcsolatba? Miért marad benne? És egyáltalán, hogyan lehetséges, hogy egy alapvetően szép és okos nő, akiről soha senki nem feltételezné, hajlandó olyasmit is elviselni a társától, amiben nyoma sincs tiszteletnek, megbecsülésnek: szóval miért nem hajlandóak a nők ilyenkor felállni és továbbmenni?
Bár sokféle válasz lehetséges a kérdésre, én azzal találkozom a legtöbbször, ami rám a legjellemzőbb (már a vonzás törvénye alapján is): mert nem akarják feladni, és küzdenek a kapcsolatért mindhalálig.
- Nem könnyű kérdés - , mondja egy barátnőm, túl egy hasonló kapcsolaton - azt hiszem, azért nem szálltam ki belőle hamarabb, mert nem tudtam. Talán az egóm tehet róla, talán a sikerorientált személyiségem, vagy az is lehet, hogy a nők általában ilyenek, de én egész egyszerűen úgy gondoltam, hogy nekem sikerülni fog ez a házasság: én nem bukhatok el. Ha elmentem volna, azt kudarcként éltem volna meg, s ezt nem tudtam vállalni se önmagam, se mások előtt. Mikor nehéz idők jártak a kapcsolatomban, akkor is az járt a fejemben: én nem az a nő vagyok, aki feladja, aki elbukik, akit félre lehet állítani, kispadra ültetni. Nekem biztosan sikerülni fog, én meg fogom oldani, majd kivárom, hogy a dolgok jobbra forduljanak, hogy túl legyünk a kapcsolat nehezén, és aztán újra minden a legnagyobb rendben haladjon tovább. Aztán ahogy telt az idő, talán az egóm lett kisebb, talán a kapcsolat vált kevésbé fontossá, talán nem akartam már annyira megfelelni az elvárásoknak, és az érzelmi kötődés is alábbhagyhatott, mert egyszer csak nem éreztem a saját kudarcomnak a kapcsolat sikertelenségét. Nem éreztem úgy, hogy erről én tehetek, hogy én nem vagyok elég jó, elég szép, okos vagy ügyes. Egyszer csak azt gondoltam, hogy ez nem ment nekünk, mi ketten együtt ennyire voltunk képesek, ennyire voltunk hitelesítve, és hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni: lépjünk tovább, minél hamarabb, annál jobb. Ennyi. Elengedtem a gondolatot, hogy sikertelen és szerencsétlen vagyok, hogy ennek a kapcsolatnak úgy kell véget érnie, ahogy elterveztem.
És ettől az érzéstől valahogy újra sikeresnek éreztem magam. Attól a belső elhatározástól, hogy a következő kapcsolatom jól fog sikerülni, hogy mindenem megvan ahhoz, hogy újra boldog lehessek. Ma már nem érdekel, hogy mások mit gondolnak a régi kapcsolatomról – nem is értem eddig miért foglalkoztam egyáltalán velük - újjászülettem ettől a friss szemlélettől és attól, hogy új életet mertem kezdeni. Azt hiszem, ennyin múlik: hogy nem azonosítjuk magunkat a kudarcokkal, nem halunk bele, ha valami nem úgy sikerül, ahogy terveztük, és belátjuk, hogy ilyen az élet - és megyünk tovább.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez