Neked csak egy test vagyok, amit használsz
És néha az érzések oltárán nekiállunk az áldozásnak. Talán a logika, vagy az észérvek kihúztak volna. Belőled, mint valami mérgező tőrt a szívemből. De nem így történt. És belementem a mocskos kis játékaidba. Abba, amik hosszú időre beteggé tettek.
Újra ott állok a szoba közepén. Te csak jössz, egyre közelebb és közelebb. A szívem pontosan ugyanúgy ver, mint amikor először rám néztél. Akkor még teljesen ártatlan voltam. Szeplőtlen test és lélek. Te pedig, mint a tökéletes vadász, bevetted az áldozatodat.
A ruháimat már nem olyan óvatosan húzod le, mint akkor. Akkor, amikor még elhittem, hogy a szerelem vezérel. Amikor még hittem abban, hogy létezik tartás és léteznek őszinte érzelmek is a mi történetünkben. Amikor még selyemfonállal kötötted magadhoz a csuklómat.
Ma már csak lerántod a felsőmet, és a mellemet harapod. Mintha az életünk egy képkockája, úgy mosódom beléd. Pedig a szívem legmélyén már gyűlöllek azért, amit velem teszel. A bugyimat már nem simogatva húzod le rólam, csupán csak félretolod. Rutinszerűen. Ennyivé váltam. Egy rutinszerű szertartássá. Elveszed, ami kell. Mondtad nekem rezzenéstelen arccal, és én pontosan úgy éreztem magam, mintha a mellkasomon egy ezer kilós betontömb pihenne. Folynak az arcomon a könnycseppek, amiket talán észre is vehetnél, ha nem a hátam mögött zihálnál puszta dühből. Bántani akarsz. Ismerlek jól.
Nem akarom ezt. Nem akarok csak egy test lenni.
A hajamat is úgy téped, mint egy ócska szajháét. Ha felszisszenek, sem mozdulsz, mert csak a saját férfiasságod diktál. Semmivé válok. Nem vagyok többé sem nő, sem teljes. A maradékot is elveszed belőlem. Kell neked. Függő vagy. Függőm vagy. Egy függő, aki a szememben már szart sem ér. És aztán, amikor elönt a forróság, mint aki jól végezte dolgát felállsz és kisétálsz. Bárcsak az életemből sétálnál ki ilyen egyszerű mozdulattal. De ahhoz túlságosan önző vagy, és birtokló. Hát így lesz valakiből csak egy test, de sohasem lélek.
A padlón hevernek a ruháim, valahol az önbecsülésem mellett. Ez vagyok én, neked. El akarok menni. El innen olyan messzire, távol tőled, amennyire csak lehet. Az előszobában csak egy pillanatra tekintek a tükörbe. Talán most, elfordítom a zárat és kilépek, futok, és meg sem állok többé…. De a pillanatnak is késő, te már ott állsz, újra… újra a szíjjal a kezedben… Kérlek, ne bánts…
*Képünk illusztráció!
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez