Az életben az ember sokszor csöppen bele olyan helyzetekbe, amikor az életét mozgató és megalapozó elvek szerint kellene meghoznia egy döntést, amennyiben azok az elvek tisztán definiáltak, és személyiségéhez illeszthetők. Mit tegyünk azonban, ha vágyaink más kimenetelt hordoznak magukban, mint a jól bevált és magunknak szilárdan felépített erkölcsi szabályaink?

Gyermekkorunkban annyi mindent tanítanak nekünk az aktuális társadalmi rendszertől, helyzettől, a családi adottságainktól és történelmünktől függően, hogy agyunk hozzászokik bizonyos mintákhoz, sémákhoz, szabályokhoz, amiket úgy helyes csinálni, ahogy megtanították. Ez egyfajta túlélési ösztön, amely az emberi elme megoldása arra, hogy ne legyen szükséges a napi adaptáció a külvilágból érkező ingerek miatt, hanem legyen néhány „jól bevett módszerünk” a minket érő impulzusok befogadására és feldolgozására.

Ebből fakadóan nagyon nehezen viseljük, ha a megoldási stratégiánkkal szemben hirtelen elkezdünk valami ellentéteset érezni egy adott dologgal, döntéshelyzettel kapcsolatban: a vágyat.

Ilyenkor megijedünk, nem tudunk mit kezdeni a helyzettel, hogy a testünk és a lelkünk nem azonos módon reagál az eddigiekkel. Érzünk egy belső feszültséget, ami átjárja a testünket, elménket. Szorongunk, mert eddig nem ismert helyzetbe kerülünk, hiszen a társadalmunk, családunk, szüleink és saját magunk által felépített normáknak ellentmondó akciókról, döntésekről fantáziálunk.

Abba szeretném hagyni az egyetemet. Valójában vonzódom a barátnőm párjához. Valójában a velem azonos neműek vonzanak. Viszonyom van. Velem csalnak meg valakit. Igazából nem is akartam gyereket, de most itt van, ezt akarta mindenki, rajtam kívül. Nem akarok hozzámenni feleségül, sem hozzá, sem senkihez. Gyakorlatilag nem szeretek időt tölteni a családommal, nem tudok velük azonosulni, nem fogadnak el. El akarok menni örökre, és nagyon messze, távol ettől a helytől és mindenkitől.

Leírva, hangosan kimondva ezek a mondatok mindnyájunkat frusztrálttá tesznek, de nem ismeretlenek. Biztos éreztük már őket, vagy hozzájuk hasonló gondolatok fordultak már meg a fejünkben, talán meg is történtek.

De miért olyan nehéz viselni és bevallani magunknak ezeket, ha egyébként a másodperc töredéke alatt képesek vagyunk véghezvinni?
Mi történik a döntés folyamata, a cselekedet, megélés és a feldolgozás között, illetve azután? Miért sokkal könnyebb megtenni, mint bevallani és felvállalni? A válasz sokszor nem magunkban keresendő, hiszen általában nem mi hozunk magunktól szabályokat. A társadalmi közeg, a közösségek, amelyekben felnövünk a mindennapjaink során, azok határozzák meg a jó és a rossz fogalmát. Ez ugyan segíthet a már említett mindennapi megküzdési stratégiák terén könnyíteni az életünkön, de önismereti folyamatainkban legalább ennyit rombol is.

Hiszen miért tudná jobban bármely más emberi lény, hogy nekünk mi a jó? Összességében honnan tudhatná jobban, hogy amit megteszünk, az nekünk nem jó?

Nem tudhatja. Ő is csak a rendszer és más emberek tanításai, jóakaratai szerint próbál élni, ahogy mindannyian ezt tesszük. Igyekszünk „jól élni”, jól viselkedni, jól dönteni, amivel nincs is semmi gond, hiszen az iránymutatások, a célok szükségesek az ember létezéséhez.

• morális morális értékek önismeret

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!