Üressé válni a bizalmatlanságtól. Megvan az, amikor próbálsz mindenkinek megfelelni, és a nagy megfelelési kényszerben a végére te magad hasadsz meg? Minél jobban szeretnél megfelelni, annál nagyobb hibákat fogsz elkövetni. Viszont ezek a hibák a másik szemében, a másik értékrendje szerint lesznek valósak, de ezek éppen elegek ahhoz, hogy önmagadat is megkérdőjelezd. Ki mást kérdőjeleznél meg? Ki mást hibáztathatnál, ha a többiek pont hogy téged hibáztatnak? Könnyű azt mondani, hogy a megfelelési kényszer ostobaság, és merő hülyeség.

Könnyű azt mondani a másiknak, hogy mindig csak magadnak felelj meg, és senki, de senki másnak, hiszen senki más nem tudja magadnál jobban, hogy saját magadnak éppen mire van szüksége. Könnyű beszélni és okoskodni a megfelelésről, és természetesen beszélni is kell róla, de ezzel együtt tisztában kell lenni vele, hogy a gyakorlat nem szavakból és betűkből áll, hanem tettekből. A tettek pedig mindig nehezek, lassúak, olykor pedig fájóak.

A fájó tettek bennünk maradnak, mint egyfajta lenyomat, és traumaként címkézzük fel őket. Vagy tanulási folyamatnak, hogy ez az, amit meg kellett tanulnunk. Van, aki nem hisz abban, hogy minden ember okkal lép be az életünkbe, aztán pedig okkal válnak szét az útjaink egymástól. Ahogy abban sem hisz, hogy mindig tanulunk ilyen esetekben is a másiktól, vagyis hogy addig marad az életünkben az illető, és mi is az övébe, amíg meg nem tanít nekünk valamit, vagy mi meg nem tanítunk neki valamit. Talán a szerelmet: hogy mi is megérdemeljük azt, hogy szeressenek, és hogy mi is szerethetőek vagyunk és kapcsolat orientáltak. Talán azt, hogy mindig hihetünk és bízhatunk, mert nem valami íratlan törvény, hogy minden kapcsolat, ami az életünkbe kerül, idővel elromlik, ahogy az eddigiek tették. Talán arra tanít minket egy kapcsolat, hogy ne legyünk túlságosan naivák, hogy ne dőljünk be minden második szónak és tettnek csak azért, mert az a személy mondta, akiben éppen feltétel nélkül megbíztunk.  

Miért bízunk meg az emberekben? Vagy inkább lehet az a helyes kérdés, hogy mitől bízunk? Mitől válik valaki felé a bizalmunk nyitottá, és ki előtt marad zárva ez az ajtó? Miért van az, hogy egy ugyanolyan erősségű tettet az egyik embernek megbocsátjuk, a másiknak viszont nem? Mitől függ, hogy kiben mennyire bízunk meg?

S ami még fontos kérdés lehet: a bizalom milyen arányban szerepel a megfelelési kényszerben? Vagyis minél jobban bízunk, annál jobban meg szeretnénk felelni a másiknak? Vagy talán minél erősebb szál köt minket a másikhoz, (értsd például család), a megfelelési kényszer annál magasabb lesz? S ha egy ilyen helyzetben a bizalom átváltozik bizalmatlansággá a másik részről, akkor bennünk mi változik meg? Mitől érezzük egyszerre az ürességet, a semmit, a kilátástalanságot, az erőtlenséget, az önbizalomhiányt, a kérdőjeleket a fejünk felett, és egyszerre az erőt, hogy ezt velünk soha többet nem csinálhatják meg? Mitől függ, hogy kinek bocsátunk meg?

 A család kőbe van vésve, és neki kéne lennie a legstabilabb alapunknak. De mi van akkor, ha nem az? Ha a stabil helyett olyan ingovány, mint a mocsár? A legrosszabb az, amikor a stabilból válik instabillá. Amikor egyik pillanatról a másikra úgy megszakad, megcsappan a bizalom kérdése a családon belül, hogy nincs az az Isten, ami újra megragassza azt. Vagy legalábbis nagyon nehézkesen és lassan, de egy bizonytalan ideig úgy tűnik, hogy stabil családi háttér nélkül maradunk. S akár van barátunk, barátnőnk, férjünk, feleségünk, az mégsem ugyanaz a család, amibe beleszülettünk és felnevelkedtünk. Kialakíthatjuk magunknak a (tökéletes) családot, de akkor is marad bennünk egy hiány. Egy részünk fog hiányozni.

• bizalmatlanság megfelelés önismeret

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!