Nem tudom a pontos választ a címben feltett kérdésre, mármint azt igazából, hogy mikor kezdtem el másokra hallgatni a saját hangom helyett. Talán az se igazán segített, hogy másoknak jobban elhittem, hogy mi nem vagyok, mint magamnak azt, hogy egyébként mi igen. Neked is ismerős ez?

Ha mások azt csiripelik a füledbe, hogy mennyire nem vagy jó, akkor előbb-utóbb nem fogod megkérdőjelezni: főleg akkor nem, ha az önbizalmadat elèg könnyű megingatni. S ez nem azt jelenti, hogy soha nem adod önmagad, mert vannak olyan feloldódó pillanatok, amikor elfelejtkezel mindenről és mindenkiről és önmagad mersz lenni, de aztán hirtelen jön egy negatív beszólás - ami lehet, hogy nem szándékosan negatív, de számodra az lesz -, és azonnal visszaránt az önbizalomhiányba: abba az állapotba, hogy nincs jogom semmihez, mert értéktelen vagyok.

Senki nem születik erősnek és megingathatatlannak: a történések teszik azzá az embert. 

Az átlag úgy fogja értelmezni a fel-le változást, mintha fura lennél és bolond, akinek a hangulata-, és a viselkedése egy csettintésre meg tud változni. Bele sem gondolunk néha abba, hogy a szavak bántóbbak lehetnek a tetteknél. Az emberek, a társadalom hajlamos arra, hogy feketének lássa a hangulatingadozást, mintha egyszerre lenne megérthetetlen és az ördögtől való, pedig ez a tulajdonság valójában a legemberibb mind közül: miért van az, hogy ami mindenkire jellemző, az a legelfogadhatatlanabb olykor? Azzal nem tudunk mit kezdeni?

A belső - elhitetett és kialakult - önbizalomhiányhoz párosult még egy kóros megfelelési kényszer is: talán, ha tényleg olyanná válok, aminek mondanak, akkor szeretni fognak. Talán ha olyanná válok, mint a többiek, mint a megszokott, akkor elfogadnak engem is. Aztán idővel persze - jobb esetben - rájössz, hogy nem azon múlik mások szeretete és elfogadása, hogy megfelelsz-e nekik minden egyes pontjukban vagy sem: ha igen, akkor az már rég rossz, és nem éppen egészséges kapcsolat. 

S akkor itt kapcsolódjunk vissza a cikk elejéhez: nem hiányoztak a dicséretek és a megerősítő mondatok a gyerekkoromban, de azt hiszem inkább a hitelesség volt megkérdőjelezhető… bár nem is ez a teljes igazság, hanem inkább a már-már túltolás a dicséreteknek és az óvó szeretetnek, amitől a véremben és a zsigereimben azt éreztem, hogy tökéletesnek kell lennem, erősnek és gyönyörűnek és intelligensnek és kitartónak és a legeslegjobbnak mindenben, s minden más gyengeségnek minősül. Ez azt is jelentette, hogy sosem lehetsz beteg, mert az valójában csak metaforája annak, hogy félsz és menekülsz valami elől. 

Ha nem hozom a maximum feletti teljesítményt, akkor csalódást okozom, azt pedig lehet, hogy épp ezért, de mindig nehezen viseltem: magamnak okozhatok csalódást, de másnak nem, másnak soha. Elhittem mindenkinek akkoriban, hogy csendes, kedves, visszahúzódó vagyok, aki képtelen sok ember előtt kinyílvánitani a véleményemét, és annyira sikerült eljátszanom, hogy a végére már észre sem vettem, hogy valójában nem ezek a tulajdonságok alkotnak engem. 

Megvan az a pillanat, amikor a szüleiden először láttad a saját maguk által felállított elvárást feléd? Hogy büszkék, büszkék, de valami mégiscsak hiányzik? 

Elképzeltek, látni szerettek volna valamilyennek, és észre sem vették, hogy sokkal több van bennem a képzeletüknél: csak az lebegett a család, de legjobban anyukám előtt, hogy amiket ő elrontott, át nem élt lehetőségeknek élt meg, azt én mind átélhessem. Hogy minden, ami neki nem volt elérhető, nekem az legyen. Szép szándék, de ez a kontroll az, ami általában a legnagyobb gúzsbakötése egy gyereknek: megfelelni az elvárásoknak, amik valójában a szüleink álmai és vágyai, s amíg ezek alapján éljük az életünket, addig nem tudjuk megismerni saját magunkat. Mi nem a szüleink vagyunk. Mi nem a családunk vagyunk. Ahogy ők is egyedülálló és megismételhetetlen lények, úgy mi is. 

• elvárások kételkedni kétségek megfelelési kényszer önszeretet

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!