Az ember mindig remél. Hinni akar abban, hogy bizonyos események hatására változik majd a világ. Egy kicsit jobbá lesz, és végre az igazi értékek újra előkerülnek. Aztán a várt csoda elmarad és mi rádöbbenünk, hogy a valódiság már rég értékét vesztette.

Körülnézünk és mit látunk? Minden hamis, minden mű és már rég nem tapintható az igaziság semmiben. Hamis képet festünk magunkról, hamis emberi kapcsolatokkal vesszük körül magunkat, látszat világban élünk és utána egy-egy magányos estén feltesszük magunknak a kérdést, hogy vajon miért vagyunk boldogtalanok?

A válasz ott van minden mozdulatunkban. Ott van minden egyes napunkban, amikor felvesszük az álarcot és képtelenek vagyunk kilépni e mögül. Minden egyes megszerkesztett fotóban, minden egyes látszat szerelemben, minden egyes modoros attitűdben.

Annyira félünk az igazi, autentikus dolgoktól, érzésektől, hogy inkább elmenekülünk. 

Mert ezt csináljuk, nem igaz? Menekülünk...mindig. 

Nem kell messzire mennünk, amikor arról beszélek, hogy mennyire nem akarjuk a valódiságot. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy a saját valódi mivoltunkat sem vagyunk képesek elfogadni és szeretni. Ezért retusáljuk a képeinket, ezért teszünk meg mindent annak érdekében, hogy jobbá lehessünk mások szemében. Az érzéseinkről már nem is beszélve.

Az ember azt gondolná, hogy a mostani helyzet rávilágított arra, hogy mennyivel fontosabbak az alap értékek. De ehelyett csupán csak még gyorsabbá és még inkább önzővé váltunk. Mostanra már a mindent akarjuk. Minél gyorsabban, nehogy újra lemaradjunk valamiről. Válogatás nélkül csak elvenni, ez az, amit akarunk... És közben csak beleüvöltenék a világba, hogy "Álljatok meg egy percre és vegyétek észre, hogy mi történik!"

Túlságosan távol vagyunk már attól, amitől igazán őszinte és szép lehetne az egész. 

De egy dolog biztos, kívülállónak érzem magam, amiért én másra vágyom. Én még szeretnék őszintén kapcsolódni önmagammal és másokkal. Mert hiszek abban, hogy ez lenne az életünk igazi értelme. Valami valódit és eredetit létrehozni. Olyan dolgokat csinálni, ami nem egy illúzión alapszik. Olyan érzéseket megélni, ami megperzsel, ha kell, de legalább megéri. Hogy érezzem, hogy élek! Olyannak lenni, amilyen valójában vagyok. Sebezhetőnek lenni. Önfeledtnek lenni. Érzékenynek lenni, olykor szomorúnak, majd vidámnak. És mindezt úgy, hogy ne szégyelljem a világ előtt.

Mert ha egyszer elengeded a gondolat láncait, lehullanak majd a test láncai is...

• életszemlélet érzések önazonosság

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!