Miért természetes a rossz?

Az emberek 99 százaléka rossz párkapcsolatban él, és olyan munkát végez, amihez se kedve, se tehetsége, pedig valami máshoz biztosan lenne – és ez a csomag az emberek számára valamiért természetes. Óriási lendülettel indulunk az életbe, és útközben, talán nem is távol a rajtvonaltól, elveszítjük a fonalat, elfelejtjük, milyen társra vágytunk, milyen hivatást, milyen hobbit, milyen környezetet, és egyáltalán: milyen életet terveztünk magunknak.

Ha szerencsénk van, és a sors is mellénk áll, útközben tudatossá válhatunk és életünk főbb eseményei úgy következnek be, hogy azt megelőzően döntést hozunk, s nem tehetetlenül sodródunk az árral, de általában nem így történik. Valamilyen érthetetlen oknál fogva mindig találunk magyarázatot arra, hogy miért csináljuk a dolgainkat úgy, ahogy csináljuk - általában úgy, ahogy az nekünk nem jó, szóval hogy miért rontjuk el az életünket. Megmagyarázzuk, hogy más sem él jobban, hogy meg kell felelnünk a családi elvárásoknak, a szomszédnak, a munkahelyi nyomásnak, a társunk kívánságainak, hogy le lehet élni az életet tisztelet, megbecsülés, minőségi beszélgetések, jó szex, és még sok minden más nélkül is. Aztán ha valahogy mégis belátjuk, hogy lehetne másképp is - mert továbbra is fontos, hogy ki, mit gondol rólunk - de azért ha egy pillanatra elengedjük a gondolatot, újabb magyarázzattal szolgálunk keserű életünkre: se időnk, se kedvünk változtatni, nem is biztos, hogy menne, sőt, miért menne, hisz értelme sincs már - nekem tulajdonképpen így is jó, nem hiszek benne, túl drága, nem vagyok szerencsés típus, és egyébként is, öregek vagyunk már az ilyesmihez…

Végül is, “csak” az életünkről van szó. Azzal nem foglalkozik szívesen az ember… Minden másra jut idő, energia, hely, alkalom, csak arra nem, hogy az ember változtasson a szemléletén és egy kicsi másképp gondolkodjon magáról és a világról. Hogy eltöprengjen, miért nem megy jobban, vagy hogy egyáltalán mehetne-e jobban. Hogy lehetne-e boldogabb, kiteljesedettebb, kiegyensúlyozottabb, és hogy felszabadultabban is telhetnének a napok. Nem tudom, valójában mitől félünk, mert kimondva mintha egyetlen félelmünk se lenne annyira súlyos, mégis… Inkább segítünk másokon, inkább foglalkozunk minden egyébbel, csak az életünkkel nem. Persze, gyorsan elrepül az a hét-nyolc évtized, nincs azzal gond, de lehetne másképp is: tényleg lehetne. Boldogabban, szabadabban, felelősségteljesebben, mert az ember nem boldogtalanságra született, és nem arra, hogy valahogy “kibírja” azt a 60-70 évet, amit kiszabtak neki, aztán meghaljon, s a következő generáció a példáját követve ugyanígy járjon el.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!