Mi legyen az élettel és a házassággal?
A mai napig nem sikerült megfejtenem az élet titkát, pedig tizenéves korom óta azt kutatom. Ma úgy látom, nem is nagyon volt mit megfejteni, mert a megoldás mindig ott volt az orrom előtt, megláthattam volna, ahogy mindenki más is megláthatja, ha akarja!
Húszas éveimben mentem férjhez. Aztán évekkel később elváltam. Lehet erre azt mondani, hogy felesleges volt az egész, hogy minek kellett, stb. de a magam részéről azt gondolom, hogy nagyon is jó döntés volt. Nem bántam meg sem azt, hogy megházasodtam, sem azt, hogy elváltam. Teljesen rendben volt mindkét dolog. Nagyon sok mindent megtanultam a házasságom alatt, amire egyébként (együttjárás formájában, ha külön élünk) nem lett volna lehetőségem. Azt sem hiszem, hogy a válásban bármi rossz lenne, sőt, kifejezetten nagyszerű, hogy lehetőség van arra, hogy ami nem működik, nem tesz boldoggá, annak véget vethessen az ember.
Hogyan tovább a magánéletben? Csak a jó ég tudja! Mert persze az ember nem szívesen köt kompormisszumot, meg már különben is voltam házas, nem ragaszkodom ahhoz, hogy még egyszer kipróbáljam. A családban van kisgyerek, ha nekem esetleg nem jön össze az a párkapcsolat, amire vágyom…
Olykor azért frászt kapok a nem éppen kecsegtető helyzettől. A múltkor például az ország legnevesebb asztrológusa azt nyilatkozta egy előadásában, hogy több ezer ember asztrológiai képletén túl azt tudja megállapítani, hogy aki elválik, nem házasodik meg újra. Pontosított: azok a nők, akik a harmincas éveik közepén, vagy azután válnak el nem házasodnak újra. Majd elájultam. A stressz tovább növekedett bennem, mikor minap a zebránál állva az előttem álló nők beszélgetéséből a következő mondat csapta meg a fülemet: Tizenhárom éve egyedül élek… Újabb rossz hír!
Na de kinek a hibája ez? – tettem fel a kérdést. Figyelem a nőket, akik az ismeretségi körömben elváltak, nos, tényleg nem házasodtak újra… Akiknek a válás óta van párkapcsolata, azok régi (egyetemről) ismert emberrel alakítottak ki kapcsolatot, és úgy tűnik ez most működik.
Tovább kutatok, figyelek, majd a barátnőm hívja fel a figyelmem az egyik hírportál újságcikkére: A kutyának sem kell a magyar férfi! A makacs tények nem hazudnak: a magyar férfiak jelentős része egyedülálló… Na de miért? – értetlenkedem. Ők nem akarnak házasodni, mert túlságosan válogatósak, vagy őket nem választja senki?
Aztán egy héttel később Feldmár András egy interjúban adja meg a választ a kérdésemre:
“Vannak kultúrák, ahol például egy fiú férfivá válik húszéves korában. Itt egy fiú férfivá válik – talán soha. Nagyon sok 50-60 éves fiút találok itt Magyarországon. Valahogy tovább maradnak az emberek itt gyerekek, mint más kultúrákban…”
Előhozom a témát baráti körben, férfiak, nők egyaránt bólogatnak. Hát igen… - De ez azért a nők jelentős részére is igaz, teszi hozzá egy férfi. Nem elég egy nő esetében sem, hogy biológiailag alkalmas a szülésre, érzelmileg (általában a rossz családi minta miatt) a nők sem nőnek fel.
Hát így állunk! Fel kellene nőni mindenkinek! – erősítem magamban a tényt.
Aztán tovább kérdezősködöm (a társaságban van mindenféle korosztály húsztól ötveing): mi az ideális kor a házasságra? Kinek mi? – érkezik a válasz. - Húszévesen ma már biztosan senki nem akar házasodni – vetem fel a gondolatot, de rögtön reagál valaki: ő bizony szeretne húszas évei elején anyuka lenni, hogy fiatalon élvezhesse a kirándulást a gyerekével. Más, mindenképpen harmincéves korára szeretne csak anya lenni. Végül egy harmadik hozzászóló azt mondja, ha visszatekerhetné az időt, biztosan 35 és 40 között szülne…
A kedvenc íróm jut eszembe: Az élet szépsége nem más, minthogy mindenki a természetével és feladatával megegyezően cselekedjék…
Az unokahúgomnak, aki kétéves, gyakran mesélek az életről. A múltkor elmondtam neki, hogy az a legfontosabb az életben, hogy találja meg a hivatását, mert abban mindig boldog lesz, abban mindig két lábbal fog állni az életében. Na, de ki akar sikeresen, gazdagon, egyedül élni? – teszem fel a kérdést már magamnak. Mert akármilyen modern világ is lesz ez, nem arra születünk, hogy egyedül üljünk sikereinkkel körbevéve, a megosztás öröme nélkül. Ahhoz pedig négy kar kell: kettő, amivel én ölelem át a másikat, és kettő, amivel ő szorít magához! Az élet célja nem csak az önmegvalósítás! Az csak félútig vezet el. Nem állhat meg ezen a ponton, mert az élet valódi célja a szeretet! És teljesen mindegy kinek van igaza, vagy kinek nincs, ki milyen sikeres, hány hobbija van, mekkora áldozatokat vállal az életben, mennyire sérült, mennyire független vagy bármilyen. A lényeg minden esetben ugyanaz, ahogy Feldmár András fogalmazta meg: “Ha a szeretetből nem lesz járvány, akkor beledöglünk!”
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez