Az élet vajon tényleg csak annyi lenne, hogy megszületünk, felcseperedünk, dolgozunk, családot alapítunk, megöregszünk, majd itt hagyjuk az élők sorát? Hogyan hozhatjuk ki belőle a maximumot? Hogyan használhatjuk fel igazán jól, a kapott időnket? Hogyan élhetjük az életünket önazonosan, önmagunkra találva, boldogságban és teljességben? Mi akadályoz meg abban, hogy a lelkünk rezdüléseit észrevegyük?

Az önmagunkra találás művészete, sok ember számára azt jelenti, hogy szabadon éltetik a bennük élő lelket. Mások számára a fejlődést, a növekedést, magát az utat, a keresést jelenti. És vannak emberek, akik egy nagyobb rendezői elvben, erőben hisznek, mely mindent áthat a világon és a szabad akarat, csak bizonyos feltételek mellett, korlátozottan valósítható meg.

A különböző felfogásokban egy dolog biztosan közös, ami nem más mint az a bizonyos belső bizonyosság. Hinni és tudni, hogy az élet pont úgy van jól, ahogy van, akkor is, ha még nem értjük teljesen a működését.

Miért nem könnyű önmagunkat élni a saját életünkben?

Rengeteg ember érzi úgy, hogy nem egyszerű feladat az önmegvalósítás, és itt nem csak a hivatásbeli sikerekre gondolok, hanem az egyszerű hétköznapi életben sem könnyű a szívünkre hallgatva, igazán azt a személyt megtestesíteni, élni, akik igazán vagyunk.

A mai világ zajos és pörgős forgatagában, rengeteg külső hatásoknak vagyunk kitéve, melyek elvonják a figyelmünket mindattól, hogy a lelkünket is ápoljuk. Megtanultuk, hogyan kell megfeledkezni erről a nagyon fontos szükségletünkről.

Egy ilyen információközpontú és társadalmilag manipulált világban, sajnos nem nehéz figyelmen kívül hagyni, hogy valójában nekünk, mire is van szükségünk, mi tesz minket igazán boldoggá?

Miért keressük a lelkünkkel való kapcsolatot?

Minden ember, legalább életének egy pontján, megkérdőjelezi a létét:

Miért csináljuk azokat dolgokat amiket csinálunk? Tényleg boldogok vagyunk így? Valóban ezt akarjuk az életben?

Ezek a kérdések nagyon félelmetesek lehetnek, de nem hiába jelennek meg bennünk. Valami nincs rendben. Nem csak azért vagyunk fáradtak, mert agyonhajszoljuk önmagunkat, hanem azért is, mert nem a saját életünket éljük. Ez egy vészcsengő, egy kis figyelmeztető, hogy ideje lenne megállni és figyelni a lelkünk rezdüléseire.

Amikor megjelennek bennünk ezek a gondolatok, érzések, az  azt jelenti, hogy készen állunk arra, hogy meghatározzuk, felvállaljuk és elkezdjük élni azt az életet, ami teljessé tesz minket.

„Nem igaz, hogy nem könnyű, csak könnyebb rá kifogásokat találni, hogy miért ne tennénk!”

Úgy érzed, hogy szinkronban vagy az élettel? Vagy azt érzed, hogy semmi sem megy igazán jól az életedben? Nehéz elismerni, hogy valami hiányzik. Különösen nehéz, ha úgy érzed, hogy az egész életedből voltaképpen Te hiányzol. Az, aki igazán te vagy, amilyen te vagy a lelkedben, nem köszön vissza rád az életedből. Csak megfelelsz a társadalom vagy a környezeted elvárásainak.

A jó hír az, hogy a lelked hívó szavát meghallva, a figyelmedet felé fordítva, már megtetted az első lépést, hogy visszatalálj önmagadhoz. Most már csak meg kell tanulnod újra ráfigyelni és elengedni a megfelelésre való késztetésedet.

Az út önmagadhoz

Nézz magadba

Tedd fel magadnak a következő kérdést:

Ha egy percig, némán magadban elcsendesülsz, akkor tetszik az, amit látsz vagy hallasz önmagadban?

A legtöbb ember nem igazán szeret kapcsolódni a benső énjéhez, mert ilyenkor rengeteg mély belső konfliktusok kerülnek felszínre. Észre sem vesszük, hogy figyelemelterelő pótcselekvésekbe kezdünk olyankor is, amikor kicsit lenne időnk önmagunkhoz kapcsolódni. Például megy a televízió vagy a rádió, pedig nem figyelünk rá. Nyomkodjuk a telefonunkat, miközben semmi nem indokolja, hogy ezt tegyük. Szóljon valami, vagy csináljunk valamit, csak ne kelljen szembesülnünk azzal, ami belül van:

„Boldogtalan vagyok, üres, rezignált, frusztrált, és akkora nagy már a belső feszültség, hogy már ránézni is fájdalmas, kellemetlen.”

Ezért inkább igyekszünk minden módon elfordítani a fejünket, és kitölteni bármivel azt a csendes űrt, ahol mindez ránk szakadhatna.

Csakhogy örökké nem menekülhetsz magad elől, minél több dolgot nyomsz el magadban, annál jobban kifacsarod a saját lelkedet. Egyetlen egyszer kell úgy igazán mélyen szembenézned vele, és ha tovább halogatod ezt a lépést, sokkal nehezebb lesz a rendrakás. Mindaddig, amíg elfordítod a tekinteted, a saját boldogságodat utasítod el.

• életmód önismeret

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!