Rózsaszín köd és mámoros érzések, új izgalom, kihívás, egymás megismerése és a beteljesedés. Két ember egymásra talál, és úgy érzik, együtt a világot is képesek megváltani, szerelmük örökké tartó boldogság forrása lesz.

Aztán jönnek azok a szürke hétköznapok, a problémák, és a kapcsolat próbák sorát állja ki, vagy mégsem? Lehetséges, hogy egykor ez az érzés valódi volt, vagy legalább is szerettük volna azt hinni, hogy végre megtaláltuk az igazit, és ez a mélységes vágy, hogy a társunkat megtaláljuk, elvakít és a szerelem helyét a ragaszkodás, megszokás veszi át. Mikor már magunk előtt is próbáljuk leplezni, ez már rég nem az, amit egykor kerestünk vagy reméltünk ettől a kapcsolattól, de a félelem, hogy egyedül maradunk, maradásra késztet minket egy megalkuvó szerelemben, amiben végül mindketten csak vegetálunk és elsorvadunk.

Mi emberek különös teremtések vagyunk, a boldogságot kutatjuk, de igazán nem merünk tenni érte, pedig más sem fog. Kapcsolataink kezdeti idilljei után, a mindennapok megfakulnak, már nem hajt az újdonság varázsa és sokszor elmegyünk egymás mellett, mert már ott van bennünk a biztonság, „megszereztem” van, többet nem kell érte tennem.

Egy kapcsolatot mégis gyengéd szeretettel kell öntözni, ápolni, kitartóan, nem lehet félvállról azt hinni, ezért már nem kell dolgozni, készpénznek lehet venni. Nem csak a kapcsolatunk van kitéve a változásoknak, hanem benne a felek is. Fejlődünk mindketten, új dolgok érdekelnek, és személyiségünk is folyamatos átalakuláson megy keresztül. Két ember talán találkozásuk kezdetén egy út felé indultak, de mára talán már elágazáshoz érkeztek. Ez természetes, és önmagában ez nem biztosan jelenti azt, hogy a kapcsolat is tönkrement és változásuk ellenére nem haladhatnak egymás mellet. Egy igazi, szeretetteljes kapcsolatban, ahol a szerelmesek egyszerre növekednek, megtartva önazonosságukat, képesek továbbra is megőrizni és folyton újraéleszteni azt a parazsat, ami egykor életre kelt kettőjük között, de tudni kell felismerni azt is, mikor van ideje elengednünk egymást, pontosan azért, mert a szeretet egykor őszinte volt. Szeretni magunkat és a másikat is annyira, hogy esélyt adjunk mindkettőnknek új életet kezdeni, és boldognak lenni.

Persze ez a gyakorlatban nem ilyen egyszerű, a megszokás nagy úr, és pusztán a gondolata, hogy mi lesz velünk a szeretett személy nélkül, gyermeteg rémületet ébreszt bennünk, ehhez a döntéshez önszántunkból kell megérkeznünk. Mondhatta nekem is bárki annak idején a jó tanácsokat, nekem kellett felnőnöm ahhoz, hogy fontosabb legyen a saját boldogságom, mint a rettegés az ismeretlentől. Elpazarolhatunk éveket, egy olyan kapcsolatra, ahol igazából csak megegyezünk magunkkal, hogy ez nekünk jó, jobb, mintha ennyi sem lenne, de megfordítva ezt az elméletet, mi minden lehetne, ha kicsit bátrabbak lennénk, és megnéznénk, mi lenne, ha esélyt adnánk magunknak, hogy az annyira nem is jó állapotot felválthassa az, amit megérdemlünk, és ami még ránk várhat.

• megszokás párkapcsolat szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!