Még soha nem éreztem olyan csendet a városban, mint most, amikor valami végleg megváltozott

Akkor sem éreztem ezt, amikor a hó lepte el az utcákat, vagy amikor egy átmulatott éjszaka után mezítláb sétáltam a Király utcában. A csend sokféle lehet, ismerjük a csendeket, mert a csend is megtanulta már az embereket és jobban követi az eseményeket, mint a legjobb riporter. De ez a csend most más.

Ahogy húzom magam után a kosaram, megérzem, hogy itt most valami történt, mindannyiunkkal. Máshogy emeli le a néni a polcról a tojást, a bácsi máshogy veszi át tőle, és miközben a dobozt megfogja, finoman megérinti a néni kezét. A néni elmosolyodik, a bácsi persze nem néz rá, de negyven év van ebben a rá nem nézésben is. Letörölhetetlenül. A nő most nem vonszol maga után sikító gyereket és a gyerek nem nyafog csoki után. A kiskosztümös most is illatozik és a haja tökéletes, de nem telefonál és nem hallom a hangját, ami annyira felszínes, hogy végigfut rajtam a hideg a gondolattól, hogy így éljek. A srác az edzőteremből még most is kacsint, de nem úgy, hogy közben leveszi a ruhám, a tekintetével. Senki nem veszekszik, nem zizeg a tér, nem trappol, nem csattog, nem feszít. Ez most másfajta csend.

Még soha nem éreztem olyan csendet a városban, mint most, amikor valami végleg megváltozott - KERESD A NŐT - Fesztelen mindennapok - életszemlélet, érzések, koronavírus,

Olyan, amilyen még soha sem volt ebben a városban. Ez most nem olyan csend, ami csak kifelé az - de közben ott a feszültség - mert bent kattog az agy. Arról, hogy hová menjünk nyaralni, melyik ruhát vegyük meg, melyik szeretőnkhöz fussunk, melyik különórára vigyük a gyereket, mit és kit, hogy szerezzünk meg, mit, miből fizessünk ki? Ez most egy másikfajta csend.

Valami véglegesen megváltozott. A fejekben talán most elhallgatott az örökös zaj, amit az értelmetlen dolgokon való zakatolás okoz. Ez olyan csend, ami azért jön létre, mert az értelmetlen dolgok helyébe a valóban fontos dolgok lépnek. Az, hogy van-e még időnk megölelni azt, kit nem öleltünk? Észrevesszük-e azt, aki évtizedek óta mellettünk van, de mégsem vagyunk jelen egymás életében? Mi az igazán fontos, és eddig fontos dolgokkal töltöttük-e az időnket?

Valami végleg megváltozott. Csend lett a városban és csend lett bennünk, mert nyilvánvalóvá vált, hogy ahogy eddig éltünk, az nem nevezhető életnek. Talán rájöttünk, hogy az önzőség árát fizetjük meg, és valahogy ösztönösen elkezdtünk a lényeges dolgokra figyelni.

Most nem maradt más, csak az élet maga. Csendesen és lüktetően, úgy, ahogy van.

Még soha nem éreztem ilyen csendet a városban. Valami megváltozott. A bácsi a pénztárnál a nénire segíti a kabátját. Rámosolyog, megsimítja a karját. Talán negyven éve nem tette. De pár hete minden, végleg megváltozott.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Barna Berni

Csak nemrégiben jutottam el oda, hogy le merjem írni magamról azt, hogy: Író. Egy megjelent és egy megjelenésre váró könyvvel és számtalan írással a hátam mögött. Szóval, író vagyok. Írónő aki szenvedélyesen kutatja azt, ami a felszín mögött van és csak ritkán látható. Ehhez be kellett járnom a fél világot és a saját útjaimat is. Azt az utat, ami szerintem az egyetlen út, mi egymáshoz vezethet minket. Az önismeret útját. Erről írok, néha szépen, néha nyersen, de remélem őszintén. Napi Júlia: Ki is valójában Júlia? Júlia minden létező. Istennő, királynő, gyermek, anya, feleség, szerető, szabályos és szabálytalan, elveszett és erős, önálló, tévelygő, céltudatos, forró és hideg. Júlia mi vagyunk, mi, Nők, minden minőségünkben megnyilvánulva. Vannak korlátaink, de ezeket a korlátokat valójában mi hoztuk létre önmagunk számára, mert azt hittük, majd megóv a csalódásoktól. Aztán még is csalódtunk, majd újra és újra felálltunk. Megértettük, hogy valójában Júlia a sérüléseitől lett erős, mert ezeken keresztül felfedezhette azt: Ki is Ő valójában? Júlia én vagyok és te vagy. Ezek a mi történeteink.