Pár hónapja, talán hete, még a hideg rázott attól, amikor a bőrükből örömükben kiugró szingli nőkről olvastam. Utáltam hallani, hogy milyen jó a függetlenség, hogy végre azt csinálhatok, amihez kedvem van, és nem kell főznöm neki, meg a szennyesét mosni.

Akkoriban én úgy voltam ezzel, hogy hiányoztak ezek a szerepeim. Egyrészről, mert feleségként sem mostam a szennyesét és örömmel főztem neki. Még sem volt jó, még sem értem semmit se. A legtöbb energiám a veszteségeim számolására ment, a kudarc érzésének elviselésére. Rendesen megtépázott a gyász, és a legtöbbször úgy tűnt, ennek soha nem lesz vége. Eszembe jutott egy régi kedvenc, Jean Shinoda Bolen: A bennünk élő istennők című könyve, ahol az írónő a gyászoló Déméter elemzése kapcsán azt írja, hogy a gyász „egyszer csak” ér véget, nincsen ennek logikus, kiszámítható ideje. Egyik nap még fagyos tél volt a lélek mélyén, és egy másik nap már előbújik a tavasz, és lassan, de visszavonhatatlanul elindul az új élet. Így történt ez velem is.

A felismerést, hogy nagy valószínűséggel átléptem a második tavaszomba, egy hétköznapi szituáció adta. Kislányom úgy ügyeskedett, hogy egy közös vacsora erejéig összehozott minket, a valaha egy családunkat. Egy budai olasz étterembe mentünk közösen vacsorázni vasárnap este. Ahogy leültünk az asztalhoz rögtön megjelent a pincér. Annyira elmerültem az érzéseimbe, hogy észre se vettem őt, a pincért. Aztán hirtelen, egyik pillanatról a másikra, mintha egy hosszú álomból ébrednék elemi erővel jött a felismerés, hogy a pincér iszonyúan tetszik nekem. Ott állt előttem, kissé fölénk magasodva egy abszolút a zsánerem férfi, azzal a testtel, azzal a mosollyal, azzal a fenékkel, ami nekem bejön. A gyász majdnem két éve alatt igazából egyetlen olyan férfivel sem tudtam találkozni, aki ilyen elemi erővel hatott voltam rám, aki igazán tetszett volna. A döbbenetből felocsúdva az első késztetésem az volt, hogy flörtölni kezdjek vele. Ám akkor rá kellett, hogy ébredjek, hogy ez itt és most aligha fog menni.

Itt ülök, papa, mama, gyerekek felállásban, szépen felöltözve és illedelmesen mosolyogva, mint egy feleség, feleséganyuka. Legszívesebben felpattantam volna és odasúgtam volna neki, hogy ebből semmi nem igaz, már hosszú ideje egyedül élek, szingli vagyok és tetszik nekem. Erről persze letettem, és a belső pufogásomat egy láthatatlan flört váltotta fel. Legalább magamnak megengedtem, hogy ez a régről oly jól ismert finom remegés újra játszadozni kezdjem bennem. Közben kihozták az ételeket és elindult a családi beszélgetés is. A gyerekek elkezdték felidézni a legjobb közös utazásunkat, a citromfákról leszedett hatalmas gyümölcsök emlékét… A nagyobbik váratlanul spanyolul kezdett csacsogni, a másik pincér pedig velem váltott néhány szót olaszul. Mi csajok, a lányok és én felpezsdültünk az utazások kapcsán, míg a volt férjem szemmel láthatóan egyre feszültebb lett. Nem szeret utazni, nem érdeklik a szép tájak, nincsenek a retinájába égett feledhetetlen képek, nem ismeri az utazás utáni sóvárgó lélek édes kínjait. És ha a téma nem az ő „asztala”, ha nem érzi, hogy brillírozhat az adott témában, ha nem tudja megvillantani intellektusát és ellenállhatatlannak hitt sármját, akkor kimenekül a helyzetből.

A „bajt” tetézte, hogy közben nagylányommal egyre feltűnőbben követtük a tekintetünkkel a jóképű pincért. Ezt ő is észre vette, így a ki nem mondott feszültség, hogy nem ő van a középpontban, és nem érezheti, hogy ő legjobb minden területen, növekedett. Régen, amikor még a feleség voltam, ezt nem hagytam volna. Gyorsan témát váltok, úgy alakítom, hogy arról beszéljünk, amiben ő kompetens, amit élvez. A pincérről lemondtam volna, és még a blúzomat is összébb húzom a dekoltázsomon.

• egyedülállóság életszemlélet önszeretet szingliség

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!