Magamat csúnyának, eldobhatónak láttam - Egy szakítás margójára
Egy szakítás mindig nagyon szomorú és nehéz folyamat. Nem csak arról van itt szó, hogy lelki szinten mennyire viseli meg mindez az embert, hanem arról is, hogy nőként mennyire színevesztettnek és értéktelennek érezzük ilyenkor magunkat.
Sosem kérdőjeleztem meg önmagam, hiszen évek hosszú munkája volt abban, hogy elfogadjam azt aki és amilyen vagyok. Évek kemény küzdelme és önismereti útja kellett ahhoz, hogy szeressem önmagam. Büszke voltam arra, amilyen emberré váltam és reggelente, amikor belenéztem a tükörbe, szeretettel tekintettem az arcra, aki visszanézett rám.
Ugyanakkor az élet mindig tud olyat mutatni, ami annyira fájdalmas, hogy minden, amiért addig dolgoztál, egyszer s mind elveszni látszik.
Így éltem meg én is a szakításom utáni időszakot.
Lelkileg teljesen elvéreztem és éreztem, hogy bármit teszek, bármerre fordulok, sehol sem jó. Fizikai kivetülései voltak a lelkem fájdalmának. Újra erős szorongások gyötörtek, újra úgy éreztem, hogy bármikor össze tudnék omlani. És bár küzdöttem, mégis egyre kevesebbnek éreztem magam. Mindenkit szebbnek, mindenkit fiatalabbnak és értékesebbnek láttam. És hiába legbelül ismertem az értékeimet, mégsem volt elég ahhoz, hogy ne lássam magamat ennyire eldobhatónak. Jól tudtam azt is, hogy ezeket a nehéz érzéseket engednem kell, hogy végigmenjenek rajtam, mégis olyan volt az egész, mintha egy rémálom lenne. Mintha kívülről nézném az életemet, és egyáltalán nem tetszett, amit láttam.
Belenéztem a tükörbe és mindent, amit korábban szerettem magamon, hirtelen utálni kezdtem. Csúnyának, megviseltnek láttam az arcomat, a testemet. Képtelen voltam egyetlen kedves jelzővel is illetni saját magam. Ehelyett csak tovább bántottam magam azzal, hogy mennyire borzalmas vagyok.
Ilyenkor hiába próbálod a legszebb ruhádat felvenni. Elmenni fodrászhoz, gyönyörű sminket rakni. Hiszen igaz az, hogy ami belül, az van kívül.
Erre a legnagyobb bizonyosság az volt, amikor először vettem észre magamon, hogy jobban vagyok lelkileg, és már nem ugyanaz a megviselt, elgyötört arcú nő néz rám vissza a tükörből. Újra elkezdtem barátkozni magammal. Újra gyengéd voltam ahhoz, aki a legfontosabb kellene, hogy legyen...én, saját magamnak.
Ez volt az a pillanat, amikor ismét erőre kaptam és beláttam, hogy felesleges azon dolgoznunk, hogy kifele minden rendben legyen. Mert az első és legfontosabb a belső munka. És én itt, ezen a ponton megfogadtam, hogy soha többé nem fogom bántani azt a nőt, aki belülről vagyok. Mert ő az egyetlen, aki mindig velem lesz.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez