Madár a leégett erdő felett

Mennyi oktalan badarságot olvasok túlmisztifikált külhoni tanítóktól. Mennyi-mennyi üres frázisokba rejtett, hangzatos semmit próbálnak lenyomni a torkomon. Gondolják, hogy ezt az én lelkemet meggyógyítja majd holmi télapós díszpapírba csomagolt, divatos vakcina? No, azt kötve hiszem, Juli.

A kedvencem, mikor ezt betűzöm - bevallom neked, igen nehezen megy, ilyenkor hirtelen elkap a diszlexia - hogy „ha szereted, képes vagy elengedni”. Na, mikor ezt olvasom valahol, egyből megüt a guta, kitör a nyavalya meg a frász, és legszívesebben összegyűrném azt az oldalt abban a szent minutumban, ahova ezt írták! Hogy a csudába lehet ekkora badarságot mondani: „ha szereted képes vagy elengedni”? Dehogy vagyok képes! Hisz szeretem! Nem akárhogy, hanem minden porcikámmal, ízig-vérig, talptól fülig, mindenhol itt van bennem, a lelkemben és a testemben is, csak fizikailag nincs velem és ez rettenetes állapot, így gondolom, Juli. Fáj! Nagyon! Mint amikor az őserdőket leégetik és sírnak felette a madarak. Zokognak azok a csodálatos, árva madarak is – csakúgy, mint én - az elpusztított otthonuk fölött.

Ő egy ilyen hely volt nekem. Dejó is volt oda hazamenni. Belébújni, szeretgetni, nem gondolni másra. Csakhogy ezek a dolgok elmúlnak. Azt ne firtassuk hogyan. Egész egyszerűen csak elszakadnak. Egyszerre lesz vége. Ami két embert egyik nap még összeköt, az másnap könnyen a semmié lehet. Ezért kell rá annyira nagyon vigyázni. Most szólok neked időben, nehogy te is balga légy és elhibázd valami végtelenül kicsinyes és buta dolog folytán. De idehallgass, akik ezt mondják, azok egyáltalán tudják milyen igazán szeretni? Énszerintem csak fecsegnek a szerelemről, de fogalmuk sincs róla, milyen a velejéig megélni ezt a mérhetetlen erőt. Majd amikor vége, milyen céltalanul repkedni árva madárként a leégett őserdő fölött, ami valaha oly gazdag és buja volt. Repkedni kétségbeesetten, nincsen hova menni, nem tudni milyen lesz a holnap, lesz e még kiért felébredni, hisz lefeküdni sincs hova. Csak verdesni a szárnyad és nézni, ahogy lassan elporlik minden, a semmibe vész, martaléka lesz megmagyarázhatatlan dolgoknak, mégúgy az időnek, és ezek a dolgok nem adják neked vissza már a te buja esőerdődet soha többé.

Te, Juli tudják e a nagy külhoni spirituális mesterek, tanítók, vagy ’miacsudák’, hogy egyáltalán mit beszélnek, amikor ilyen zagyvaságokat duruzsolnak kéretlenül a füledbe? Én azt mondom neked, fogalmuk sincsen róla. Nem azért kell tudni elengedni a régi szellemeket, mert nagyon szereted őket, hanem azért, mert ők nem szerettek viszont téged, se most, se régen, és nem is fognak már szeretni soha többé.

Szentesi Évi

Rúzs és Tükör

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!