Néha mind elszúrjuk. Néha rossz döntéseket hozunk, felelőtlen és visszafordíthatatlan dolgokat teszünk. Beleununk napokba, emberekbe, érzésekbe. Visszafojtunk mondatokat, elmorzsolunk könnyeket, melyeknek patakokban kellene hullaniuk, s olykor csendben maradunk két sikítás között.

Néha elfáradunk. Nem fizikailag, csupán sablonosan, lelkileg. Belefáradunk. Párbeszédekbe, a szürke hétköznapokon folytatott harcokba, megannyi megoldatlan, egy helyben toporgó problémába.

Néha hátralépünk kettőt, bátorság hiányában. Van, hogy messzire futunk, mert nincs válaszunk. Van, hogy elvesztünk minden pontot, felkiáltójelet, miközben a kérdőjelek dacosan sorakoznak a polcok tetején. Néha mindennél jobban vágyunk egy ölelést, két kart magunk köré, melynek szorításából pár perc múlva menekülnénk. Csillogó szemmel figyelünk mozdulatokra, próbálunk mindent értelmezni. Kétségbeesetten keresünk válaszokat a megválaszolhatatlanra. S közben? Elfelejtünk jelen lenni.

Azt hittem ott voltam. Mindig. Mindenhol. Mindenben. Veled. A kapcsolatunkban. A jelenünkben. A boldogan éltek-ünkben. A szeretlekünkben. Csak most látom, sajnálom tévedtem. Ott voltam a jövőnkben. A holnapunkban. Az egyszer majd összeköltözünk-ünkben. A fényesen csillogó, nem létező jeggyűrűmben. Az elképzelt esküvőnkben. A kételyeinkben. A jövőheti terveinkben. Ott éltem, ahol még nem voltunk. Ahova együtt már nem jutottunk.

Elfelejtettelek. A jelenben nem voltam jelen. Görcsösen akartam egy jövőt veled, egy jövőt, miben mára elveszítettelek.

• érzések lélekhangok párkapcsolat

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!