„Úgy érzem megbuktam.” – Ez az a mondat, melyet sokan magunkban rejtegetünk. Aminek tudat alatt hatalmat adtunk és ami miatt egyre jobban szorongó emberekké válunk. Sokszor talán már észre sem vesszük, hogy kifelé is, akarva akaratlanul, erről kommunikálunk. Minden kiáramló tettünkkel, gondolatainkkal, megerősítjük azt a belső frusztráltságunkat, hogy tényleg nem jó az életünk, értéktelenek és áldozatok vagyunk a saját életünkben. És ezzel a kör bezárul, hiszen az vagy, amit elhiszel magadról.

A szorongás, az elégedetlenség, amiatt, hogy az életünk nem olyan, amilyennek elképzeltük, olyan mint egy lassan kialakuló gyomorfekély. Sokszor szó szerint, hiszen ma már tudjuk, hogy a testünk jelzései, megbetegedései, első sorban lelki eredetű okokra vezethető vissza. A stressz, az önbizalomhiány, a félelem, a nem vagyok elég jó, az önszeretet, mind a gyomorban, emésztésünkben kialakuló problémákhoz vezet.

Minél jobban elnyomjuk ezeket az érzéseket, minél nagyobb az ellenerő, vagyis a belső feszültség, annál jobban felemésztenek minket fizikailag, szellemileg és lelkileg. De hogyan lehetne áthidalni azt az érzést, hogy nem vagyunk elég jók? Hogyan lehet elengedni az aggódást? Elcsendesíteni az elménk zakatoló, túlélésért és biztonságért kiáltó felelősségre vonását?

És bár féligazság, de mégis, a legnagyobb bullshit tanács lenne, ha egyszerűen csak azt mondanám, hogy ne hallgass rá.

Valóban nem célszerű nagyobb jelentőséget tulajdonítani neki, mint amiről jelzést ad, de még a tudatosabb emberrel is megesik, hogy bizony le áll vele vitatkozni, vagy kicsit enged neki. Mégis, aki már picit is tudatosabb kapcsolatot ápol önmagával, az már gyorsabban felismeri, hogyan ilyenkor csak felborult az egyensúly és célzottan, hatékonyan kezeli a kibillent állapotot. Erre bárki képes. Ugyanannyira tanulható, mint az, hogy megtanultunk félelemben élni.

Nem mindegy, hogy te eteted az elméd, vagy ő etet téged

Amikor elégedetlenek vagyunk, értéktelennek érezzük saját magunkat, az első lépés, hogy változzon az életünk az, hogy mindezzel a belső kis csomaggal, szembenézünk. Jó, ha felfigyelünk arra, hogy mi az, ami miatt jelen pillanatban nem élünk harmóniában önmagunkkal, de ezután, már a lelkünkre kéne több időt szánni, hogy a megoldás, közös erővel megszülethessen.

Az elménk nem az ellenségünk, csak kicsit más az indíttatása, a működése, és az élethez szükséges elve arról, hogy nekünk mire van szükségünk az életben ahhoz, hogy boldogok legyünk. A legnagyobb különbség az elme és a lélek között, az, hogy az előbbi számol, kalkulál, tervez, a múltban és a jövőben tölti az ideje nagy részét, az utóbbi pedig csak van, megfigyel, magába szívja a tapasztalatokat, a jelenben.

Az elmének mindig lesznek feltételei, soha el nem múló és még be nem teljesedett vágyai, azért, hogy látszólag elégedett legyen egy rövid időre, legyen. Legtöbbször inkább az a turpissága, hogy elhiteti velünk, hogy majd akkor minden jó lesz végre, ha mindezeket eléri.

A léleknek már most is mindene meg van, amire éppen itt és most szüksége van ahhoz, hogy létezzen. Nincsenek feltételei ahhoz, hogy teljesség áhított állapotát elérje. Nem készít listát arról, hogy mitől lenne boldog, nem címkéz fel semmit, csak megnyilvánul, létezik, mert ő tapasztalni szeretne. Amikor a kettőt együtt képesek vagyunk összehangolni, akkor igazán jó csapatot alkotnak.

Rajtunk múlik, hogy a különböző élethelyzetekben, kinek adjuk oda a stafétabotot. Hiszen lehet, hogy a lélek, a maga nemes egyszerűségével, egy tapasztalat kedvéért lazán belenyúlna a konnektorba és olyankor azért jó, hogy ott az elménk, aki a biztonságunk érdekében, azt mondja, „Ez nekünk nagyon nem lesz jó!”

• bátorság ego elégedetlenség komfortzóna önismeret önszeretet

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!