Anyám mindig idegen világokról ábrándozott a vén dió alatt. Ült a kertben némán, naphosszat merengett. Szemében csillogott az ismeretlen honvágy egy olyan otthon után, amelyet nem ismert sosem.

Ritkán beszélt hozzánk, halovány mosollyal legyintett a rengeteg gyermeteg butaságra. Amíg apánk szigorú szeretettel, kivont karddal vezényelt bennünket, addig ő csak ült, ajkait szavak kevésszer hagyták el. Különös volt körülötte minden. Később értettem meg, hogy mérhetetlen szomorúságnak nevezik azt, ami akkoriban oly intenzíven párolgott a lényéből. Talán nem szeretett minket. Testében cipelt egy sokkal mélyebbről jövő, rezignált fájdalmat, amit senki sem tudott felroppantani. Mint egy száraz csonthéjas, úgy hevert a többi közt az öreg dió alatt.

Aztán napot hónap, évet évtized követett. Ő minden egyes nappal lett egyre öregebb. Szelíd asszony ritkán adja ki féltett titkait. Halkan, csendben egy idegent szeretett. Volt valaki, akihez ősidők óta hű volt és lelkét nem adta oda soha másnak. Mi megkaptuk a testet, de a szívét letétbe tette. Lélek nélkül pedig nehéz lehet élni. Olyannyira, hogy egyszer belehal az ember.

Most is, mikor néha hazajárok, anyám tovább ül a maga csöndes magányában. Nézi a kertet. Ilyenkor egészen messzi földeken jár. Úgy hiszem, ekkor igazán boldog. Valahol a távoli horizonton épp ezekben a percekben találkozik a meg nem született, égi szerelmével.

                                                                                                       

                                                                                                                                      Szentesi Évi

                                                                                                                           http://www.ruzsestukor.hu

• kékharisnya rúzs és tükör szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!