Hajlamosak vagyunk arra, hogy azonnal megtámadjuk a másik embert és közben nem kérdezzük meg, hogy ő egyébként hogy van. Nem járunk utána, nem érdeklődünk felőle, miközben az elvárásokat egymás után gördítjük felé. Minden, ami szembejön velünk, azt egy/egyben vetítjük le magunkban anélkül, hogy megfigyelnénk, valójában mit is jelent ez a másik személynek, hogy egyáltalán ő miért csinálta vagy mondta azt, amit aktuálisan mondott.

Az a tézis, hogy önmagunknak feleljünk meg a legjobban és hogy saját magunknak legyünk az elsőszámú legjobb barátja, az nem egyenlő azzal, hogy önzőn mindenkit le- és áttiporhatunk. Ha úgy tudsz csak százszázalékban magadra figyelni és a saját hangodat hallatni és kiállni magadért, hogy mindenki más érzéseit félretiprod, ha mindenki másra legyintesz azzal a magyarázattal, hogy ők úgysem tudhatják neked mi a jó, akkor nem, még kicsikét sem vagy jól mentálisan, még kicsikét sem valódi és őszinte az önismerettel való kapcsolatod.

Ha csak úgy tudsz magadért lenni, hogy mindenki mást lenézel vagy lebecsülsz vagy nem érted, akkor az a nárcisztikus éned ego részének játéka még: ő irányít téged, és nem te vagy az, aki kontrollálja, aki helyre rakja őt. Ha csak úgy vagy képes önmagaddal lenni, hogy mindenki mást kizársz, akkor csak félreraktad a külső megfelelési kényszert, de nem dolgoztad még fel. Az önismereti út egy kicsit hasonlít a gyász folyamatára, és talán csak az érzelmeink attitűdjének megnyilvánulása és mélysége lesz másmilyen. De mindkettőnél saját magadat is el kell búcsúztatnod ahhoz, hogy meg tudj jelenni a jelenben. Az viszont bizonyos vagy legalábbis bizonyosnak tűnik, hogy akkor sikerült jól végig menni az említett két folyamaton, amikor azt érzed, hogy igen, meggyógyultam. De ez a meggyógyulás sem olyan egyszerű... A traumák, a sérelmek, a rossz beidegződések, a félelmek nem múlnak el végérvényesen és nyomtalanul azután, hogy feldolgoztuk őket, hogy foglalkoztunk és törődtünk velük. Ha egyszer valami az életünkbe csöppent, az mindvégig velünk is marad, a személyiségünk részévé válik, csupán az nem mindegy, hogy milyen minőségben.

• Hogy ki az, aki irányít: a félelem határozz meg téged, vagy te kezeled a félelmet?
• Mennyire korlátozod le saját magadat azzal, hogy engeded, hogy félj a félelemtől?
• A falak, amik körbevesznek téged, azoktól látsz-e napfényt, óvnak téged, vagy teljesen elhatárolnak a külvilágtól? A falak azért vannak számodra, hogy elmenekülj vagy hogy segítsenek a helyes határhúzásban?
• Mi a legmagasabb határ, ameddig elmehetsz anélkül, hogy összezuhannál?
• Mi az a legszélső, még egészségesnek számító határ, amíg elmehetnek veled szemben a többiek anélkül, hogy rosszul éreznéd magad?
• Megengeded magadnak azt a luxusnak számító dolgot, hogy nemet mondj akkor, amikor nemet szeretnél mondani?
• Mit érzel belül akkor, mikor hangot adsz a véleményednek, mikor kinyilvánítod és előtérbe helyezed azt, aki valójában te vagy?
• Mi a legfontosabb érzelem a számodra, és ez hogyan jelenik meg a saját életedben jelenleg?

Rengeteg becsapó meggyógyulást érezhetünk magunkban addig, amíg eljutunk a valódiig.  Hajlamosak vagyunk azt érezni, hogy „ah, velem nincs semmi baj, én már minden mélységet megjártam, én már jól ismerem magam, nálam senki nem lenne erre képes, szóval valójában te vagy az, akinek be kéne hódolnia a szavaim előtt, hiszen te még sehol nem tartasz!” Hajlamosak vagyunk arra, hogy nem azt nézzük ki mondja, hanem hogy valaki egyáltalán mond valamit, aztán ha egy okos ember arra hívja fel a figyelmet, hogy mindig azt nézd, hogy ki mond rólad rosszat, hogy ki kritizál, ki megy el ellened, akkor csendesen és áhítatosan bólogatunk, hogy jé tényleg. Hajlamosak vagyunk arra, hogy elvárjunk valamit és ha a másik fél nem úgy cselekszik, ahogy mi azt gondoltuk vagy elképzeltük, akkor megy a letiltás és az ignorálás.

• bántalmazás nárcisztikus nemet mondás önismeret önmegfelelés

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!