Isten a nézőtéren
Gondolkodtam kettőnkön. Elképzeltem magunkat: magamat talpig fehérben, tégedet meg fejbúbig sötétben, és azt a képet sehogyan se láttam a valóságban, amelyiken oltárhoz vezetsz. De nem is fontos ez most annyira. Megesküdni ebben a világban, mikor a nász manapság csak hóbort, ugyan minek? Ahhoz túl jól ismerlek, hogy veled ilyesmiről fantáziáljak. Hegyes az orrod vége, Miklós. Tudom én, mindig is szerettél hazudni.
Megint látlak fekete ruhában. Nem tudom, hogy hová igyekszel.
A fehéret soha nem szerettem, vörös bársonyban tán el se veszel.
Nem te állsz az oltárnak a végén, nem kell egyből halálra válni.
A hátsó sorban húzod meg magad, és nem jössz oda végül gratulálni.
Beteg is lettem, megfázott a lelkem, kinn a hűvösön sokáig hagytál.
Vörös bársony lesz majd az ágyon, vörös bársony, amire csókot adtál.
Régen a konyhánk mellett volt egy kicsi spájz. Tele volt az a spájz csudi sok befőttel, amikből a mama kompótot csinált. Te nem is tudod, milyen az a kompót, későn jöttél, lekéstél mindent. Nem ismerhetted a régieket, én meg nem vagyok képes úgy elmesélni, mert a bolond fantáziám megszépíti ezt is. De a spájzra - a konyha mellől - gondolok sokat. Az alsó polcon voltak a tepsik, mindig hagyott bennük barackos-rácsost a mama.
Reszket a kezem, furcsa a tél szaga, a nézőtérről Isten dirigál.
A színpadon csak én állok veled, az oltárnál csak én állok veled.
Reszket a kezem, siklik a bársony, Isten torkaszakadtából kiabál.
Remegő kezem veri fel a vánkost, a vánkost, amire fejet hajtottál.
Értelek, Miklós, ismerem én a természeted. Látom, hegyes az orrod vége is, tudom jól, hogy szeretsz hazudni. Már nem szeretlek tégedet, de azt még tudom, hogy jó volt veled.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez