Erről a mai „divatos” népbetegségről szakemberek és kollégák számos értekezést írtak már. Én szeretnék egy kicsit írni a kezdők lelki vonulatairól, vagyis betekintést mutatni, hogy milyen egy IR-es élete a nagy diagnózis után?
Először, mikor ültem az orvosnál akkor megkönnyebbültem, hogy nem pajzsmirigy (mert az rémisztőbben hangzott) és nem cukorbetegség (ez még ijesztőbbnek tűnt), és szépen lassan megnyugtattak, hogy csak egy kis étrendkiegészítő, kis sport (napi 20 perc is elég) és egy kis diéta és máris hipp-hopp lemennek azok a makacs kilók, amik makacsul tartották magukat, pedig alig ettem (naponta egyszer valamit).
Aztán jött a feketeleves, a dietetikusom képében. A leleteimet lapozgatta, és én pedig úgy éreztem magam a sivár, minden cukiságtól mentes irodájában, mint Harry Potter Piton professzor irodájában, és jött a hidegzuhany: „Nem, ha nem változtat akkor cukros lesz (pont), hát annyira ugrál az inzulinszintje, hogy már gyógyszert kéne szednie (felkiáltójel), a diéta alatt ezt nem ehet (több oldalas lista és felkiáltójel) és ne legyen betegségtudata (hát már fogalmazom a végrendeletem)”.
Eredeti 12 órás szakmámat tekintve nem lett jóbarátom az étkezés, a régi jó kis stresszevős időszakaimat felváltotta a stressz-nem-evős, így lett belőle a nem-éhes, végül volt olyan is, hogy 24 óráig-nem-éhes. Napi ötszöri étkezés… van, aki ennek nagyon megörül, én szó szerint szenvedtem tőle. Nem tudtam mit kell egyek, minden ételt ellenségnek tekintettem, mindennek nézni kezdtem a fehérliszt és cukor tartalmát, be is vásároltam a jól bevált lassú felszívódású szénhidrátokból, és elkezdtem tanulgatni az elmondottakat. Szerencsémre legyen mondva, ha nem kapok idegsokkot a munkában, akkor a napi ötszöri étkezést nem felejtem el, bármennyire is szenvedtem a mustármag nagyságúra szorult gyomrommal a mennyiséget tekintve. Mivel örökké diétázó családban nőttem fel, és ősellenségem a kenyér és az este hat utáni étkezés, szomorúan állapítottam meg, hogy vannak olyan diétás szabályok, amelyek rám nem vonatkoznak. Lassan harmadik hete nyúzom magam az étkezéssel (nekem 3 évnek tűnt), de annyit már megállapíthatok, hogy elég hamar beállt a szervezetemben az étkezést jelző óra, mert éhes leszek pont előírt időben, ami engem nagyon meglepett. Szerencsémre legyen mondva, hogy nem híztam még a raktározásról hirtelen visszaállított étkezésemmel, ám nem is fogytam (még). A legrosszabb, hogy a sok rosttól lassan sárkányeregetésre alkalmas leszek, a hasam olyan pufi, mint egy hat hónapos terhesnek, bár ez idő múlva változni fog az okosak szerint. Az ételek alternatívái egész tűrhetőek, gyorsan elkészíthetők, és nem érzem, hogy hátrányban lennék a „normálisan étkező” társaimhoz képest, mert eszem szénhidrátot, de a fogyás érdekében természetesen nem a sült krumplit sült krumplival és a fehérliszt tiltólistás, viszlát mindenféle péksüti!
A legrosszabb mindezek mellett, amit felsoroltam, az a általam legkevésbé sem várt hatás: az elvonási tünetek! Bizony, ha egyszerre megvonjuk magunktól a cukrot és a fehérlisztet (higgyék el, ha azt hallják a dietetikustól, hogy nemsokára cukrosok lesznek akkor nagyon iparkodni kezdenek lemondani az ilyen bűnökről) akkor előbb-utóbb a falat fogják kaparni. Nekem nem feltétlenül az édes íz hiánya zavart, hanem azt vettem észre, hogy még rosszabbik olyan napjaimon sem voltam ennyire agresszív. Viszont ebből csodálatos előnyt kovácsoltam az edzéseimen, mert hiába fáradt a beteg, ha egyszer idegbeteg, mert mindjárt felborítja az asztalt egy kis cukorért cserébe, akkor keményebben végig tudja küzdeni azt a sportolással töltött másfél órát.
És helyben is vagyunk: az a „csak napi 20 perc” már heti négyszer másfél órává nőtte ki magát, és nem amatőrködtem el, rögtön edzőt is ragadtam, hogy ne lankadjon az éberségem. Nem egyszerű minden szabadnapomat kipihenten, korán keléssel kezdeni, hogy aztán a kötelező reggeli elfogyasztása után edzéssel tölteni (az éhgyomri zsírégető edzés IR-eseknek kilőve), de a rendszeres edzés kitűnő keretet ad az amúgy időben szétfolyó szabadnapoknak. A munkámnak köszönhetően tudok járni edzőterembe, és imádom. Természetesen legkevésbé imádom azokat a pillanatokat, amikor fel akarok borulni, mert edzetlen vagyok, és nem kell extra súlyt aggatnom a bokámra, meg a karomra, van mivel dolgoznom. A dietetikusom megnyugtatásnak szánta, hogy eredményt még ne várjak hónapokig, úgyhogy esélytelenek nyugalmával bámulom magam a tükörben minden egyes edzéssel töltött nap után. De minden helyesen kivitelezett gyakorlat után büszke vagyok magamra, hogy nem négykézláb megyek vissza az öltözőbe.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez