Néha azt érzem, hogy fáradhatatlanul csatangolok az utamon, szünet nélkül, és nem találok semmit sem, ami kapaszkodót jelentene, egy kis pihenőt a szélviharban. Időnként még az is nehezemre esik, hogy saját magamnak valljam be az érzéseimet. A manír nélküli, felszínt is felhasító érzéseket. Pedig lenne mit mondanom. Lenne mit mesélnem. A nagyvilágba kiáltanám, hogy úgy érzem nem bírom a súlyos terhet, ami a vállamra nehezedik.

De az emberek megfáradtak, gondterheltek, és valljuk be, nagyon sokszor végtelenül önzők is. Így aztán elsiklunk egymás mellett. Pedig elmondanám, mennyire félek bizonyos dolgoktól, hogy úgy érzem a szorongás időnként felém tornyosuló, démoni alakban csücsül a mellkasomon. Mondd, hány mosolyt, kényszeredett nevetést, igent, vagy nemet hazudhatunk még? Hazudnunk kell-e? Egymásnak, a külvilágnak? Így teszünk, “jól van ez így, jobb lesz így” alapon és közben rájövünk a fájó igazságra, hogy a legfontosabb személynek hazudunk az életünkben: saját magunknak.

De így teszünk, mert a labilisabb érzéseket, gondolatokat az emberek többsége bizony nem jó szívvel fogadja be és el, már, ha egyáltalán elfogadja. A saját érdekét helyezi az előtérbe mindenki, a másik meg igazából meg is dögölhet. Nincsenek nagy elvárásaim. Nem kényszerítek senkit semmire. De azt gondolom annyian vagyunk még így az életben. Várunk egy megértő pillantásra, vagy félmosolyra, de csak meredt tekintetek irányulnak a sivár gomolyfelhőkre.

Van-e értelme hát kísérletet tennem arra, hogy egy valaki is megértsen? Hogy egy valaki legyen, akit tényleg, szívből érdekel, az, ami zajlik bennem? 

Te is hazudsz. Kicsinosítod magad, posztolsz a legújabb étteremből, ahol tök száraz az étel, de sebaj, jól néz ki, nyomassuk a social médiára. Mosolyogsz a képen, belül meg haldokolsz. Körvonalakban leírod a másiknak, hogy mi a baj, de csak egy szomorú szmájlit kapsz válaszként, maximum egy “Sajnálom.” üzenetet, és a szíved mélyén tudod, hogy egy olyan hasonló lélek, mint amilyen te is vagy, már rég átrohant volna hozzád, vagy felhívott volna. Egy ilyen lélek ismeri a rezgéseidet. Csak hát, valahol az éterben tartózkodik talán.

• félelmek kétségek lélekhangok önszeretet

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!