Ha egymáshoz nem, legalább magunkhoz lehetnénk azok. S, ha magunkhoz azok lennénk, másokat sem vernénk át - legalábbis az én logikám szerint, így kellene, hogy legyen. Sokat gondolkodom ezen mostanában, hiszen jószerével az őszinteségre építettem az egész életemet

Már nincsenek körülöttem felszínes kapcsolatok, sem ártani akaró emberek. Nem dolgozom olyan munkahelyen, amit gyűlölök és nem félek nemet mondani arra, amit nem akarok. Úgy élek, ahogy nekem tetszik és hagyom, hogy mások is ugyanezt tegyék. Mondhatnánk, hogy persze, mert nekem biztosan olyan könnyű...

Pedig baromira nem az. És sosem volt az. 

Mindig is "fura" ember voltam, tele szorongásokkal, gátlásokkal és egész eddigi életemben úgy éreztem, hogy nem tartozom sehová. Már az óvodában is elképedt szemekkel bámultam azokra, akik bántottak másokat, a suliban pedig bárkit megvédtem, ha úgy láttam, hogy segítségre szorul - egyszer gyomorszájon is rúgott egy srác emiatt, persze bömböltem, ahogy a lányokhoz illik, de egyetlen percre sem tántorodtam el attól, hogy mindig a gyengébbek oldalára álljak. Akkor sem, ha verés járt érte. 

Nem értettem, hogy mások miért nem látják, érzik a dolgokat úgy, ahogy én és, hogy ők miért fecsegnek folyton, mikor a semmitmondó témáikat két percben is elég lenne kifejteniük, mégis mindig megállás nélkül beszélnek. Nem értettem, miért kétszínűsködnek, miért játsszák meg magukat és miért nem törődnek többet mások érzéseivel. Én voltam a kis csendes, visszahúzódó, szorongós, amolyan meg nem értett -féle lány, aki nehezen találja a helyét a világban. Mindezek ellenére úgy tűnt, mégis minden rendben lesz velem, hisz jól tanultam, voltak barátaim, eljártam szórakozni, ahogy az a koromból kifolyólag illett.

Hogy is szokták ezt mondani? Ja igen, sikerült beilleszkednem. 

Egy darabig. Ugyanis, mint fentebb is említettem, soha nem passzoltam igazán sehová. És minél inkább erősödött bennem ez a kívülálló érzés, annál inkább kezdett kicsúszni a kezemből a saját életem irányítása. Álbarátságok, kapcsolatfélék, amik mindenek voltak, csak igaziak nem, sz@rabbnál sz@rabb munkahelyek és a gombóc a torkomban: selejtes vagyok és holtbiztos, hogy ezt mások is látják. 

Mindenáron normális akartam lenni. Úgy élni és érezni, ahogy mindenki más. 

De nem ment. Mindig-mindenhonnan kilógtam. Ha pedig úgy tűnt, végre passzolok valahová, a gombóc akkor is maradt a torkomban. Elég sok időbe telt, mire ki tudtam mondani, hogy nekem elegem van az egészből és új alapokra kezdtem helyezni a saját életemet. 

Felálltam a munkahelyemről, összeszedtem a bátorságom és írni kezdtem, rengeteget olvastam, még többet gondolkodtam, mint egy kirakóst, úgy illesztettem helyére a darabkáimat. Nem találtam meg önmagam. Inkább úgy mondanám, hogy megalkottam. Kínkeserves szembenézések árán, de fenekére néztem a keserű pohárnak. Rohadt nehéz volt és évek kellettek hozzá. És még most sem vagyok egészen "kész" , hiszen folyamatosan változunk.

Épp ezért frászt kapok tőle, mikor olyan irományokat látok, amik szerint 5-10 lépésből képes lehetsz változtatni az egész életeden, meg önbizalmat nyerni, meg elérni a boldogság kék madarát. A fészkes fenét éred el, azt, pláne 10 lépésben...

• őszintének lenni őszinteség

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!