Ha már nem én leszek neked az első

Szeretnék hinni benne, hogy bárki is néz most veled filmet, amíg én egyedül írom ezeket a sorokat rólad, bármennyire szorosan is ölel át, bármennyire elbűvölő is a mosolya, még én is ott ülök melletted. Szeretném elhinni, hogy hiába utazik veled el hétvégén, hiába kísér el dolgozni téged, vagy vasalja ő az ingjeidet, hiányzom, és hiányzik a közös jelbeszédünk, a beceneveink, a hangos nevetéseink, a közösen szervezett, felejthetetlen élményeink, az együtt átélt legnehezebb pillanataink. Azok a pillanatok, amikben a másik iránt érzett kemény haragtól vezérelve ugyan, de fogtuk egymás kezét. Szorítva öleltük egymást, mert tudtuk, hogy ott vagyunk, ott leszünk. Hittünk benne, mert a mi dimenziónkban megtehettük.

Szeretnék ebben hinni, de keményen dolgozik ellene az élet nevű valóság.

Ez a kiszámíthatatlan, csodálatos társasjáték, amiben lépkedünk előre, de a játéktáblát sajnos ebben az egy esetben nem látjuk felülről, így nem tudjuk, merre tartunk. Talán ez az egész csak egy megnyugtató gondolatmenet, amivel elviselhetőbbé próbálom tenni a fájdalmat, amit a kettőnk között folyamatosan növekvő külön töltött idő hoz magával. Talán ez az elmém játszmája, túlélési ösztön, amivel ezeket az érzelmi traumákat akarom kiütni a ringben. Hiába harcolok ellenük, mert csak magamnak ártok vele.

A fájdalom ott bujkál a sarkon, lesi a réseket a stabilnak látszó mindennapjaink bástyáján, és hidd el, le fog sújtani. Tudod miért? Mert minden ambivalens. Minden jónak van egy rossz párja, minden jóért meg kell fizetnünk. Így igen, drága barátom, mindketten megfizetünk azokért az évekért. Megkaptuk őket, megélhettük őket, és sajnos most el kell engednünk őket.

Reménykedem benne, hogy ketten engedjük el folyamatosan, reménykedem, hogy mindkettőnknek fáj, mert akkor tudom, hogy igazinak tartottad te is, amit tőlem kaptál. Ennek ellenkezőjébe jelenleg belegondolni sem merek.
Ha tényleg boldog vagy, és tényleg könnyen pótolható a helyem az életedben, akkor én is igyekszem a játéktáblán minél gyorsabban elhagyni azt a csatamezőt, ahol mi ketten, közösen sok-sok vércseppes virágot hagyunk most magunk mögött, örökre elhagyva a közös kis világunkat.

Előző

2 / 2. oldal

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Szabó Alexandra

Felnőttként megőrizni a gyermekkorunk kíváncsiságát és merészségét egy életre szóló, kemény feladat. A világ sokszínű, és éppen emiatt küzdelmes az embernek megtalálni és megtartani saját útját. Nincsen jó vagy rossz: hiszek abban, hogy minden ember egyenlőnek és jónak születik. Hiszek a szeretet elsöprő erejében, és kötelességemnek tartom, hogy mindig hozzájáruljak az előrehaladáshoz és az értékteremtéshez. Van valami varázslatos abban, amikor az emberek a papírra vetett gondolatok, felfogások, élmények megismerésével jönnek rá, hogy mennyi közös is van bennük. Az írás egy hang nélküli kapocs, amely közelebb hoz minket egymáshoz.