Nagy ütközéseket és közeledéseket élünk meg éveink során. Találkozunk, kézenfogunk, eszmét és telefonszámot cserélünk, egymás karjaiban kötünk ki. Majd összemelegedünk. Először veszekszünk majd sokadszor. Hazudunk vagy megcsalunk. Érzelmileg kimerülten elengedjük egymás kezét és ülünk egyedül a sötétben.
Újra meg újra, évek telnek el így. Lapozgatjuk elménk emlékkönyvét, hol mosolyt, hol könnyet csalva az arcunkra, és közben azon gondolkodunk, vajon megtaláltuk és elvesztettük az igazit? Vagy még közelében sem jártunk a vágyott tökéletesnek? Keressük azt a szempárt a tömegben, mely ránk kacsintva felragyog, és felmelengeti mindazt, amire azt hittük rég elszáradt bennünk a csalódások súlya alatt. Majd újra próbálkozunk, kinyitjuk száz vaskapuját szívünknek, belső szenzorainkkal keresünk valamit, ami állandó, de velünk együtt változik meg bennünk kéz a kézben, közelítve a szíveket egymáshoz.
Jobban akarjuk hallani egymás szívdobbanását a leghalkabb suttogásnál is. Jobban vágyunk a melengető fészekre, mint azt bármikor is hangosan kimondanánk, és amennyiben nem halljuk vissza azt a szót, amire vágyunk, csalódottan ballagunk tovább. Elemezgetve a múltat, várva a jövő csalóka tavaszi ígéreteit, remélve, hogy ma lesz az a nap, amikor minden jobb és teljesebb lesz bennünk a másik személy által. Visszanézve a vállunk mögött százféle történetet, családot, kapcsolódási formát, örömöt és vitát éltünk meg. Más asztalfőkön ültünk, más családi történeteket és drámákat hallgatva, óvatosan megszorítva egymás combját az asztal alatt. Sok életbe próbáltunk beleilleszkedni, majd dolgainkat összecsomagolva becsukni magunk után az ajtót. Otthonunk sivár csendjében ülve, könnyeinket összeszedve próbáljuk megmagyarázni magunknak, hogy ő sem volt az igazi, hiába érezzük azt, hogy szétszedi szívünket az eleven nyílt seb fájdalma, amit a szétesett álmok okoztak.
Elterveztünk számtalan forgatókönyvet egymással, hogy aztán tűzre vessük és egyedül szedjük össze a maradékunkat. Az emlékek nyomokban felbukkannak, csendes kis hiányérzetet, gyászpillanatokat vonzva magukkal, majd ugyanilyen hirtelen maradnak abba, ahogyan önmagunkra találunk a kihívásaink közben. Ahogy mondják a változás állandó, és sosem számíthatunk arra, mi vár ránk a következő sarkon. Majd váratlanul beállít valami ismeretlenül ismerős érzés, ismét készülni kezdünk, remegve rendezgetjük szívünket, aprólékosan cicomázva, mikor azt érezzük mindent feladtunk, valami elkezd dolgozni belül a testünkben. Érezzük, a változás most valami újat hoz az életünkbe. Egymás szemébe nézünk és magunkra ismerünk benne. Valami megfoghatatlan erő eltereli a gondolatainkat és mindig visszavezet hozzá. Ahhoz az emberhez, aki vagy kisegít a magányból, vagy ismét történelmi fejezetet tesz hozzá az életünkhöz. Nem tudjuk, mibe botlottunk. Bizonytalanul igazgatjuk hajunkat minden egyes találkozásnál, mert nem tudjuk hová vezet az, hogy újra találkozunk. Majd még egyszer. És legközelebb is. Minden egyes találkozásnál valami erősebb lesz. Megmarad a fejünkben, apró dalokat dúdolunk, táncra perdülünk a nappaliban, máshogy öltözünk, máshogy hordjuk a lelkünk. Óvatosan kinyitjuk a reteszt, kikukucskálunk kis pajzsunk mögül, majd kezünket nyújtjuk, és azt elfogadják.
Nem kaparnak a szívünk után, mintha mindennél fontosabb lenne az, hogy más boldogságát kizárólag mi építsük. Felemelnek minket és a levegőben pörgetnek, hogy aztán szédült érzésekkel kerüljünk ismét a valóság talajára, de biztos karokban tartva elfelejtjük a veszélyt, hogy ez is elmúlhat. Amikor egymás karjában pihenve elér minket a mindent betöltő selymes, áldott álom, és nem riadunk fel többet az éjszaka kellős közepén egyedül, hanem van, aki betakargassa riadt lelkünket. Amikor fontosabbá válik az, hogy mi hogy éljük meg a pillanatot együtt, mint hogy kiszolgálják a fájdalmunk betöltését. Amikor a fájdalom csak egy távoli derengő emlékké csendesül lelkünkben, és egymás társaságában feledhetővé válik a múlt, döbbenten vesszük észre, milyen törékenyek az emlékeink és érzéseink. Vajon akkor is így fogtam a másik kezét, ilyen reményeim voltak, vagy csak hamis illúziókat akartam magamhoz húzni? Képes a szerelem felülírni a sebterhes múltunkat? Képes mást mutatni, beteljesülésre váró vágyaink végre beérnek vagy várhatjuk a múlttá válását kapcsolatunknak?
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez