Fekete és az enyészeté

Lassan megint itt a tél, Veronka, és én ilyenkor mindig a régi szeretőimre gondolok. Furcsa nosztalgia fog el engem október elején, mikor nyirkosak és sápadtak lesznek a levetett levelek a járdán. De nem hullajtom a könnyeim már egyik után se.

Különös ez az érzés, a kanalasorvosságéhoz tudnám hasonlítani az ízét, amilyet az orvos írt fel gyerekkorunkban. Na de nem a keserűhöz, hanem amit jó volt szedni nátha ellen. Tudod, az édes, puncsszínű. Imádtam én azt, na de mégiscsak orvosság volt, nem ehettük minden nap. És azt kell, mondjam, ilyesmit nem is volna illendő felnőtt fejjel felíratni újból. Megint itt az ősz, ismét tartogat valami derűs kalandot a tél. Szerelembe esünk újra, de ne olyan buta, rövid szerelemre gondolj, mint amilyet nyáron csináltunk a kikötőben. A hideg nem tűri az élveteg lángokat, mert azok mind hamar elalusznak. A tél paplanos összebújásokat ígér, kandallót, borból vöröset, és meleg gesztenyét. Ki akarna ilyenkor kibújni a forró pokróc alól, mondd meg nekem, Veronka. Alig várom, hogy újból sütőtökillat lepje el a konyhát. Akkor tán még azt se bánnám, hogy garzonban lakom, csupán a tűzhely mindent felmelegít, a kezeinkkel együtt a kiállhatatlanok szívét is.

Emlékszem, egy ugyanilyen régi őszön a művészetiben laktam kollégistaként, ahol olyan különös illat volt a folyosókon. A vastagfalú épületnek volt egy titkos aromája, nem éreztem sehol másutt olyan illatot. Bezárt sok történetet magába, de az ilyen múlt századi házváraknak már igazából történelme van, nem csupán néhány csipcsup szerelmi kilengése. Tanár-diák szerelmekről suttogtak a falak, de nem olyanokról, amilyet a törvény is büntet. Nagylányok voltunk mi már akkor, Veronka. Sokkal inkább voltak ezek múzsa és művész közti, titkos rigmusok. Könnyű volt szavalni, egyszerű volt megtanulni azt a néhány szavas strófát, de elfelejteni őket többé tényleg nem tudom. Hiszen látod, még most is szembe jut. Október volt, úgy mint most, és a művésztanárom megcsókolt azon a különös illatú folyosón. A szénnel rajzolt arcok láttak csak bennünket, amik ki voltak állítva sorba a falon.

Sokmindent láttak azok a finom vonalakkal rajzolt, koros arcok, öregember bölcs szemei értik az ilyen szenvedélyt. Mostanra már te is érted, Veronka. Ezért ne gondold egy percig se, hogy búslakodni kell az olyanok után, akik elfeledik a nevedet, mert azok nem értik meg, amit a szénarcok a falakon már akkor is tudtak. És ők se felejtik el addig, amíg az anyag a papíron nem lesz az enyészeté.

Szentesi Évi

Rúzs és Tükör

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!