Futok. Állva, egyhelyben, csendes üvöltéssel, könnybe lábadt szemekkel, arcomon derűvel. Adok, adok, és adok. Elfogyok. De tényleg adok? Vagy csak úgy teszek? Valójában a töredékét sem mutatom meg annak, aki vagyok. Még csak nem is adok, és kapni sem akarok.

Küzdök önmagammal és hazudok. Hazudok neki, neked és magamnak. Mindenkinek. A maszkjaimat úgy változtatom, ahogy az élet megköveteli tőlem. Túl régóta teszem ezt, és nem is értük, de nem is érte, vagy érted. Csupán önvédelemből, mert nem akartam, hogy valaki belém lásson. Falakat emeltem, és ez a börtönömmé vált, a saját csapdámmá. Azt hittem ez a jó nekem. Azt gondoltam, amíg meg nem érkeztél.

Ostromolni kezdted ezeket a falakat és én ösztönösen harcoltam ellene. Végül az én falaim, megteremtették a te falaidat, pedig valójában, attól az érzéstől ijedtem meg, hogy közted, és köztem, nem akartam falakat. Mégis, játszani kezdtünk. Hol én menekültem, holt te. Amit irántad érzek, megfoghatatlan, olyan más, nem e világi.

Neki meg még csak falakat sem kellett döngetnie. Úgy férkőzött be, hogy észre sem vettem. Szebben nem is lehetett volna tervezni, ahogy érkezett, földibb volt, mégsem egyszerűbb. Hogyan lehetséges ez? Aztán elment, és valami furcsa űrt hagyott maga után a mellkasom közepén.

De te még mindig itt vagy. Újra és újra visszatalálunk egymáshoz, és mintha velem együtt változnál. Még mindig te tanítasz, és ez is csak általad jöhetett létre? A repesztéseid által? Ez is csak egy újabb szint volt, amit meg kellett tapasztalnom nélküled, és most, hogy teljesítettem, visszaérkezhettél? Egy kicsit, vagy ez már valami igazinak az előkészítése? Talán most kéne lerombolni a falainkat, hogy egymásba érkezhessünk? Félek attól az erőtől, ami körül vesz minket, mikor együtt vagyunk. És mégis, semmi sem tölt fel jobban, mint ezek a pillanatok. Akkor jössz, mikor a legnagyobb szükségem van a szeretetre. Hogy csinálod? Hogyan teremtesz bennem egyszerre káoszt, és rendet? Mint egy őrangyal, úgy vagy mindig a háttérben, és bukkansz fel, mikor mentésre szorulok. Miért vagy még mindig itt, ha ez mégsem lehetséges? És ő miért jött, ha mennie kellett? Ki vagy valójában és ő ki? Lehetséges egyszerre két embert szeretni?

Keresnék egy helyet, egy kis zugot, ahol egy percre szabadon áramolhatok, úgy ahogy vagyok. De sosem találom, kint sosem találom. Belefáradok. Szabadulnék, de úgy tűnik, a falakat egyszerűbb volt felépíteni, mint most lerombolni.

Kijutni, feledni, hátrálni akarok. Csendet, időt, magamra. Valami elkezdődött bennem, mióta vagy. Egyszerre érzek erőt magamban, de kétségbeesést is. Merre induljak, mindent hátra hagyjak? Amennyire rossz volt a magány, mára, annyira édes. Egyre békésebb, és felemelő, ahogyan felfedezem ki is vagyok igazán. Omlanak a falak, de most még túl nagy a rendetlenség. Tőle és tőled, de leginkább a törmelékeimtől.

Lehunyom a szemem, megállok, mély levegőt veszek, kifújok. Ha nem ki, hát befelé haladok, nem rombolok, csak oldok. Önmagamhoz visszajutok. Ha beakarlak engedni, téged, őt, vagy akárkit, előbb magamat kell kiengednem. Szárnyakat növesztenem.

Megbocsátanom, elfogadnom, szeretnem minden részem, még ezt a küzdelmemet is. Tudom, hogy az a tágas tér, ami vagyok, megengedhet magának minden érzést, és gondolatot. Ilyenkor leteszem az ellenállást, és csak vagyok, aki vagyok. Megértem, hogy bármilyen hullám, kelthet bennem negatív vagy pozitív érzést, megjelenhet bennem, a tapasztalatom lehet, de én nem ez vagyok. Én az egész óceán vagyok. Ha nem címkézek, nem ítélkezem, nem azonosulok, szabad vagyok. Az egész, csak egy mozivászon és ez az én filmem. Minden körülöttem, a bennem lévő hullámok fodrozódása, kivetülése. Én vagyok mindenhol. Egy falevél lehullásában, egy madár dalában, a kőben, a vízben, minden ember kacajában, és bánatában. Az élet vagyok, mindennel, és mindenkivel összeköttetésben.

• érzések félelem önismeret szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!