Nagyon furcsák tudnak lenni az emberek. Hihetetlen, hogy mennyi embernek van két arca. Egyik, amelyikkel rád mosolyog, a másik, amivel hátba szúr. Elég jó ember ismerőnek tartom magam, és az élet eléggé megedzett ahhoz, hogy tudjam, ki hazudik a szemembe, és ki nem. Sajnos volt, és a mai napig van benne tapasztalatom bőven, de már nem érdekel. Már nem izgat ki, mit gondol rólam. Hiszen senki sem tökéletes. Csak ezt sokan elfelejtik.

Tudom, az emberek többsége mit gondol rólam, amikor meglát, és csak 2 szót vált velem. „Itt egy 155 cm magas, anorexiásnak tűnő, nagyszájú csaj, akiről még személyivel sem hiszik el, hogy 29 éves.” Igen, ez az igazság, nem fogom tagadni. Talán, ha kisminkelem magam, és felveszek egy magas sarkút, akkor talán, de csak talán, elhiszik, hogy én vagyok a fotón, és megvehetek egy üveg bort a kisboltban. 

Viccesen hangzik, de nem az. Nekem nem. Soha nem volt, és talán, soha nem is lesz. De elfogadtam. Elfogadtam, hogy fogok még sajnos elutasítást kapni a magasságom, és a kinézetem miatt, akár munkahelyen, akár a magánéletben. Elfogadtam, hogy ezzel együtt kell élnem. Amit viszont, a mai napig nehéz feldolgoznom, amikor emberek sokasága viccelődik azon felnőtt fejjel, hogy milyen kicsi vagyok, és ráadásul rám férne pár plusz kiló is. Igen tudom, hogy nem vagyok arányos, igen tudom, hogy sok helyre nem vesznek fel, mert túl alacsony vagyok, igen tudom, hogy a helyes, magas férfiak kevésbé akarnak majd velem randizni, és igen tudom, hogy kislányos arcom van. De szerintem, amíg valaki nem ismeri meg úgy igazán a másikat, nem tudja, mi is történt vele, miért olyan, amilyen, nem szabadna a külsőségek alapján ítélni, viccelődni. Mert nem tudhatjuk, mikor bántjuk meg vele a másikat. 

Tini korom óta, és most felnőtt fejjel is, nagyon nehéz volt elfogadnom, hogy más vagyok, mint a hozzám hasonló korban lévő nők. Természetesen a más alatt nem azt értem, hogy kilenc ujjal születtem, vagy, hogy bicegek járás közben. Én, egész egyszerűen kisnövésű vagyok. Nem törpe növésű, mert sokan keverik, mert én valamivel magasabb vagyok, de igen ez is egy úgymond, vele született hormonális betegség. Ez ellen nem lehetett mit tenni, és már nem is lehet, mert már nagyon régóta megálltam a növekedésben. Sokan nem tudják, miken mentem keresztül fiatal koromban. Mivel járt, hogy így születtem. Milyen bántásokat, gúnyolódásokat, sértéseket kaptam, és sajnos kapok a mai napig. Csak most már vicces formában…

De az oka is megvolt, hogy miért nem tudják az emberek ezeket a dolgokat. Mert soha nem akartam, és most sem akarom, hogy sajnáljanak. Mert sokszor a sajnálat sem őszinte. Én mindig magamat adtam. Én mindig az voltam, akinek láttak, és hallottak. Igen eddigi életem során rengetegszer megkaptam, hogy mekkora szám, és hangom van. Hogy ez nem szimpatikus az embereknek. Változtatnom kellene. Hogy nem jó, hogy ennyire őszinte vagyok, és hogy nem veszem a poénokat. Majd, amikor végiggondoltam, és úgy döntöttem változtatok, „vissza veszek” az arcomból, nem leszek ennyire bizalmas, és nem veszek magamra mindent, hanem inkább meghúzva magam élem tovább az életem, akkor hirtelen, ez az énem nem volt jó. Mert a szókimondó, hangos, őszinte lány egyszer csak eltűnt. Helyette lett egy csöndes, vissza húzódó, a gondolatait magában tartó, és a viccnek szánt sértéseket lenyelő lány. 

• elfogadás előítélet önszeretet

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!