Élet, vagy valami hasonló
Szeretjük a sírós filmeket, de John Green amerikai író bestsellere nem egy egyszerű klisé szerint megírt hatásvadász sztori, hanem valódi történet. A Csillagainkban a hiba rákban szenvedő tinédzserekről szól, de a szenvedés szó itt most nem helyénvaló. Hazel Grace és Augustus Waters az élet igazi ízét kóstoltatják meg velünk, és ha jól figyelünk, megkaphatjuk a választ arra is, vajon mi értelme van ittlétünknek.
Most nem vagyok vidám. Megint valami olyanra akarom megkapni a választ, ami egy ilyen nagy és „divatos" betegség végén foglalkoztatja az embert. Miért vagyunk itt a földön? Azért, hogy szép történeteket írjunk, erőt adjunk másoknak a bátorságunkkal, segítsünk a bajbajutottakon, megtanuljunk küzdeni, közben jókat együnk és nagyokat nevessünk a szeretteinkkel? Minek él túl az ember egy ilyen betegséget? És másokkal miért nem történik meg a csoda? A sorsnak egyáltalán köze van ehhez? Bennünk van a hiba vagy a csillagainkban? És lehet-e okolni egy olyan orvost, aki nem vette észre időben a daganatot? Ezekre a kérdésekre, amelyek a film közben megfogalmazódtak bennem, persze senki nem tudja a választ. Ha visszagondolok eddigi életemre, rádöbbenek, hogy túlságosan sokat voltam egyedül. Kevés ideig lehettem gyerek, keveset voltam a családommal, nem sokat vagyok a barátaimmal, sokszor nem is tudom, merre vannak a világban a barátaim. És csak egyszer voltam szerelmes, pedig azt gondoltam, végig szerelmes voltam. Márpedig én rettenetesen utálok egyedül lenni, és amikor találok valakit, bárkit, akit szerethetek, akkor rázúdítom azt a rengeteg érzelmet, ami a sok egyedül töltött idő alatt felgyülemlett egy intenzív színű, édes sziruppá. Ismerem a hibáimat, vagyis pontosabban mindig is ismertem, csak nem akartam elismerni őket. Sokszor gondolok arra, hogy milyen jó volna tökéletesnek lenni és nem megbántani másokat. Vagy az is jó volna, ha az emberek észrevennék az igazi arcomat és megtudnák, valójában mennyire érzékeny vagyok. Nem a rák miatt lettem az, hanem mindig is az voltam.
Lehet, hogy tényleg a csillagainkban van a hiba, nem is bennünk. Odafönt számomra ilyen sorsot, és ilyen hőfokot osztottak, ezzel a temperamentummal meg akaratossággal pedig ennyi telik tőlem. És talán megvan a válasz arra a kérdésre, hogy miért kell túlélni a rákot, vagy miért kell egyáltalán élni még, ha csak egy kicsit is, csak annyit, amennyit a csillagok kiszabtak. Szerelmesnek kell lenni mégegyszer úgy igazán. Nincs más válasz. „Én hiszek az igaz szerelemben, tudod? Nem hiszem, hogy mindenkinek megmarad a szeme, vagy sose betegszik meg, vagy ilyesmi, de mindenkinek kellene egy igaz szerelem, és annak legalább egy életen át kellene tartania.”
Szentesi Éva
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez