Bár sokszor hangoztatom, milyen veszélyes, amikor valami folyton visszahúz minket, de beismerem, félek. Leginkább akkor, amikor a lelkem legmélyén megbúvó dolgokkal nézek szembe.

Félek, hogy túl bonyolult vagyok. Túl sok, túl hirtelen, túl kaotikus, túl érzékeny. Túlságosan szorongó, aggodalmaskodó.

Félek, hogy az igazságérzetem miatt, nem mindig úgy fogalmazok, ahogy illene. Mert amit mondok az túl nyers, túl mellbevágó.

Félek, hogy lehet egy idő után már hiába nyújtom a kezem. Elengeded, és tovatűnsz a ködben.

Félek, hogy egyszer mindenki elvész mellőlem, és akkor megállna az idő, én pedig nem tudnám hol húzódik a mezsgye a valóság és a képzeletem között.

Félek, hogy bizonyos dolgokat sosem tudok majd kimondani, mert a torkomon akadnak a szavak, pedig a nagyvilágba kiáltanám őket szakadatlan.
Szóval félek. Sok mindentől, estig is sorolhatnám mi mindentől. És nem mondom, hogy ez az egész nem rémiszt meg, de valahogy mindig előrébb visz egy picit az életben. Még, ha olyan keserédes is. Mert a félelem sarkall arra, hogy cselekedjek. Tévedés lenne egyébként azt hinni, hogy ezekkel az érzésekkel kelek és fekszem, korántsem.

Néha egyszerűen rám törnek, és úgy érzem, egy mázsás súly nehezedik a mellkasomra, de tovább megyek, mert nem toporoghatok egy helyben, hogy a nagy semmi emésszen fel. Küzdő típus voltam mindig is, előbb, vagy utóbb, mindig felálltam.

Ez is a részem. Kár lenne azt hazudni, hogy életünk minden perce egy önfeledt óriáskerék-menet. Persze, félreértés ne essék, hagyni, hogy a félelem átvegye a hatalmat a lényünk felett, egyáltalán nem egészséges, normális. Az élet egy küzdelem, ez is egy aspektusa a létezésünknek.

Még mindig nagyon kényes a téma, hogyan, és kiknek tárjuk fel a belső blokkjainkat. Elég egy lekezelő megjegyzés, vagy egy kényszeredett nevetés, ami örökre megmarad a fejedben. Hogy megaláztak, hogy elbagatellizálták a fájdalmadat, a félelmeidet. Tudom jól, hogy először nagyon fáj, és aztán jó sokáig hordozod még az emlékét magadban. De azt is tudom, hogy egyáltalán nem éri meg örökre cipelni ezeket a fájdalom morzsákat. Ez ugyanis nem minden.

Beleesünk abba a hibába, hogy olyan embereket állítunk be mintapéldának, etalonnak, akik valójában egy percet sem érdemelnek belőlünk. Hisz nem tisztelnek, és tisztelet nélkül, ismerjük be, veszett ügy az egész. Én nem fogok hallgatni. És neked sem kellene, aki nap, mint nap elfojtod magadban, mennyire félsz éppen. Eltemetheted jó mélyen, de csak sérüléseket szereznél. Legalább magadnak ismerd be a nap végén, amikor a mellkasodon pihenteted a kezed. És tudd, hogy ez is rendben van. Mert félni nem szégyen.

• félelmek lélekhang

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!