Egy romlott érzelem markában

Azt mondják, vannak emberek, akik minden emberi kapcsolatukban arra törekednek, hogy próbálják, megmenti a másikat. Önmaguktól, az életvitelüktől, a szenvedélyüktől vagy akár a függőségeiktől.

Te vagy az, aki egyszer voltál képes arra, hogy bocsánatot kérj tőlem. Tudom, ez a magadfajtától nagy szó ám, hiszen nem kenyered a könyörgés, sem a behódolás. Ismertelek, tudtam milyen az arcod, ha mosolyog, és milyen akkor, amikor könyörtelen. Amikor nem kell a jó, bármit is legyen az, vagy bárki is legyen az. Mert önmagad ellensége vagy, és vége.

Azonban az igazság az, hogy a szeretet nem válogat. Hónapok, akár évek, amiket úgy töltesz el valaki mellett, hogy sosem mutatod meg valójában mennyire gyenge is tudsz lenni. Sebezhető, törékeny és védtelen a másikkal szemben. Megígéred magadnak, hogy bárhogy legyen is, nem fogsz elbukni. Tudtad, hogy úgy hat rád, ahogy senki más, de te felvetted a magad kis maszkját, és megpróbáltad csak a másikra irányítani a figyelmedet. Mindezt úgy, hogy ő ne érezze a szorítást, ne érezze, hogy benned magas hőfokon ég a láng iránta. Csendben ordítottál sokszor, amikor senki sem látta, de nem mutattad, sosem mutattad… ugyan kinek is tehetted volna? Mert minden mást háttérbe szorítva, azon dolgoztál kőkeményen, hogy megmentsd végre. Mert látod őt, érzed őt és, ami a legfontosabb, hiszel benne. Abban, hogy egyszer látni fogja mit rontott el. Keresve közben önmagad és a hitedet, hogy jó-e az, amit csinálsz? Magad sem tudod, merre tart ez az egész. És amikor végre látni kezded, hogy talán észbe kapott, talán most megállítja az ördögi kört, akkor rádöbbensz majd újra, hogy ez csupán csak átmeneti állapot.

Ez a jobbik arca, ugye? A jobbik arca, amelyikért megőrülsz. Amelyik tudja, hogyan vetkőztesse a lelkedet és a testedet is csupaszra, hogy ne tudj szabadulni attól, ahogyan bekúszott a bőröd alá. Kezdesz újra közeledni felé, és elhiszed, de abban a pillanatban, hogy megérzi túl mély pontokra jutottál, azonnal előrántja a már rég jól ismert másik arcát. Aki nem nézi a lelked, nem nézi benned sem az embert, sem az érzést. Megfog, és oda szúrja majd a kést, ahol a leginkább elvérezhetsz. Úgy tesz, mintha nem tudná, hogy ebben a játékban bármikor leborulhat minden díszlet. Úgy tesz, mintha nem létezne fájdalom, mintha semmi sem állíthatná meg, miközben pontosan tudja, hogy mennyire szereted őt, és az összes hibája ellenére sem hagynád magára. De hidd el, minden igyekezeted ellenére, ez sosem lesz elég. Most tessék, kellett az élettől egy bazi nagy pofon, hogy megtanuld te is a leckét, hogy a szerelem oltárán feláldozhatod önmagadat, de a legvégén egyedül fogsz állni, és ő nem lesz ott, hogy fogja majd a kezed, ha ugranál.

Mit mondanál most neki? Keresnéd a válaszokat? Te voltál az, aki nem vetted észre, hogy egy ember, aki önmagának nem képes megbocsájtani, aki önpusztító, aki sosem fog tudni úgy szeretni téged, hogy előrébb helyezzen saját magánál. Hol vagy te, ebben a történetben? Hol van az igazi szeretet? Bármennyire is fáj a valóság, van az a pont, amikor el kell engedni a másik kezét. Talán ez a legtöbb, amit érte és nem utolsó sorban magadért tehetsz. Mert amíg mellette maradsz, addig jobb, ha szembenézel azzal a ténnyel, hogy jelenleg te sem vagy több, mint egy függő, önromboló lélek. Állj szembe önmagaddal és kérdezd meg attól, akit látsz, hogy tényleg ez-e az igazi arca?

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Mounaji Barbi

Az írás, mint kifejezőeszköz mindig is jelen volt az életemben. A szenvedélyemmé vált, és ennek köszönhetően a lehető legtöbbet szeretnék átadni ebből másoknak. 2014-ben kezdtem el dolgozni a Stylemagazinnál szerzőként. Jelenleg a főszerkesztői feladatokat látom el.