Amikor a Teremtő Isztambult megálmodta, aludt néhány napot a megalkotásra, hogy a nagy mű a tökéletesnél is tökéletesebb legyen. Aztán munkához látott: vett mindenből egy keveset – keleti hangulat, nyugati közelség, fűszeres illatok, a művészettörténet legizgalmasabb stílusai, a történelem legvibrálóbb korszakai – jól összerázta, majd mindezt Európa és Ázsia határára dobta. Mi pedig azóta is élvezzük.

Van egy város Európában, amely semmivel sem összetéveszthető, egyedi, különleges hangulattal bír, amely egyben kelet és nyugat, régi és modern, szegény és gazdag, s mindezt végzetes vonzerővel bíró bájjal egyesíti. Nem véletlen, hogy Bonaparte Napóleon is így áradozott róla: „Ha a világ egyetlen ország volna, Isztambul lenne a fővárosa.” Számomra sosem jelentett aggodalmat egy idegen város feltérképezése, megismerése és az abban való eligazodás, első alkalommal mégis megrettentem attól, hogy képes leszek-e megbirkózni a káosszal, amit Isztambulról feltételeztem. Aztán meg tudtam.

További fotókért kattints a képre!

Hamar kiderült ugyanis, hogy a rendetlenségben bizony rendszer van, hogy nagyságát tekintve hiába 80 km hosszú, lenyűgöző műemlékei akár gyalog is bebarangolhatók, és az esetleges „keleti kosz” sem vészes, hiszen ott vannak a kis négylábú takarítóbrigádok, a kóbor kutyák és macskák, akiket a helyiek igazán értékelnek. Európa határán Isztambul éppen csak annyira keleti nagyváros, hogy még az orientális egzotikuma meglegyen, de az európai ember ne érezze magát feszélyezve a Vadkeleten jellemző szeméttől, bűztől, tolakodástól, nyomulástól. Éppen annyira régies, hogy élvezzük letűnt korok patináját és romantikáját, s életteli képet kapjunk egykori nagyságáról és vonzerejéről. Csupán annyira modern, hogy mindennapi kényelmünket szavatolja, és csak annyira zsúfolt, hogy élvezzük multikulturális pezsgését. Nekem pedig mindez elég volt ahhoz, hogy egyik kedvenc városommá váljon.

Isztambul kiváló választás azoknak, akik csak egy hosszú hétvégére érkeznek, hisz rövid idő alatt is átérezhetik hangulatos keleti miliőjét, illetve azoknak is, akik minimum egy hétre jönnek, hogy leghíresebb látnivalóit végigjárják. Előbbieknek szinte elegendő, ha tesznek egy kiadós bevásárló sétát a Nagybazárban, mely nem csak az ízekről, illatokról, de a város történelméről is átfogó képet ad. Isztambult Byzantion néven az ókori görögök alapították a Kr. e. VII. században, de első igazi jelentőségét a késő antikvitásban, Nagy Konstantin idején érte el, aki Rómából ide tette át birodalma székhelyét. S bár a település neve ekkor még Nova Roma (Új Róma) volt, a XV. századtól terjedt el az (újra)alapító után a Konstantinopolis név. Az ókori emlékekből mára vajmi kevés maradt, azért az egykor kocsiverseny pályaként használt Hippodrom teret, vagy a Boszporuszon, egy kis alapzaton álló Kiz Kulesit (Szűz torony) érdemes felkeresni, bár ez utóbbi mai formáját a XVIII. században nyerte el, az eredeti tornyot még a görögök építették. A misztikus hangulatú (s a nyári hőségben kellemes hűvösséget adó) Elsüllyedt Palota, más néven Bazilika Ciszterna már a bizánci kor remekműve, mely Konstantinápoly vízellátását biztosította, míg a páratlanul gyönyörű Hagia Sophia szintén a VI. században épült, s máig kora egyik legkiemelkedőbb építészeti emléke. Eredetileg keresztény templom volt, melyet az oszmán hódítás után mecsetté, majd a XX. században múzeummá alakítottak. Mozaikjai közül különleges az Eiréné császárnét ábrázoló kép, aki I. Szent László királyunk lánya volt (Szent Piroska), s Jóannész császár hitveseként került Bizáncba. A Hagia Sophiával szemben büszkén magasodó Kék mecset már az oszmán kori építészet szép példája; építtetője, Ahmed szultán szebb épületet tervezett a Hagia Sophiánál is. Hogy jelentőségét is hangsúlyozza, kettővel több minaretet álmodott köré, mint a Hagia Sophia körül volt. Csakhogy hat minaret ekkor kizárólag a mekkai nagymecset körül magasodott, ezért Ahmed szultán kénytelen volt plusz egyet építtetni a mekkai mecset mellé.

Isztambul második fénykorát az oszmán hódítás után, a középkorban élte; a (történelmileg nem igazán hiteles) Szulejmán című török sorozatból is jól ismert miliő egy hatalmas világbirodalom központjaként akkor is meglehetősen multikulturális város sajátja volt. A törökök mellett görögök, örmények, zsidók, és jelentős nyugat-európai népesség is élt itt, akik az Aranyszarv-öböl túloldalán elterülő – csúcsán a bizánci építésű Galata-toronnyal – Beyoglu-negyedben laktak. Később itt alakult ki Isztambul diplomata negyede is. Vele szemben, a Szeráj-csúcson építette fel Hódító Mehmed a Topkapi-palotát, mely azóta is a török birodalom misztikus szimbóluma. Hatalmas udvarait, szövevényes elrendezésű épületeit bebarangolni fél napos program, de olyan érzést nyújt, mintha visszarepülnénk az időben. Ahogy a Topkapi és a Hagia Sophia között megbúvó kis utca, a Soguk Cesme Sokagi is, melyet a XIX-XX. század fordulóján épült, gyönyörűen felújított ottomán kori épületek és árnyas fák alatt helyet kapó teázók kísérnek. Nem messze innen található a XIX. század végén épült, puncsfagylalt színű Sirkeci-pályaudvar, mely arról nevezetes, hogy ez volt a híres Orient-expressz végállomása. Ez az a kor, amikor a hanyatló Oszmán Birodalom kulturálisan nyitott a nyugat felé, s fülledt, misztikus keleti világa csábítóan vonzotta az európai arisztokráciát – ahogy ezt láthatjuk is a pályaudvar épületében berendezett kis kiállítás megsárgult, szépia fotóin. Átkelve a sörözőktől és éttermektől roskadozó Galata-hídon – ahol megálltam egyet szusszani egy korsó Efes sör mellett – a Beyoglu-negyedben tovább érződik a XIX-XX. század fordulójának dekadens miliője. A szűk utcák mintha csak Párizs Montmartre negyedében lennének, olyan hangulatot árasztanak, főutcáján a régi kis piros villamost is a franciák építették, s a közeli Pera hotel Agatha Christie írónő kedvenc isztambuli szállodája volt.

S mert volt még egy napom Isztambulban, sétahajóra szálltam, s végigringatózva a Boszporuszon, megcsodáltam az elegáns ’yalik’-at, azaz vízparti nyaralókat, villákat, illetve palotákat, melyek a 30 km hosszú szorost kísérik. A legjelentősebb a francia barokk stílusban épült Dolmabahce-palota, mely a Topkapit váltotta, mint fő szultáni hajlék. Hasonlóan fényűző uralkodói kastély volt a Ciragan-palota, mely ma a világ egyik legdrágább szállodája, de a magánkézben lévő, ékszerdobozokhoz hasonló, ódon villák is felbecsülhetetlen értéket képviselnek; Isztambul milliárdosai élnek ma bennük. A Fekete-tengert és a Márvány-tengert összekötő Boszporusz mentén 620 yali sorakozik, melyek közül a legrégebbi 1699-ben épült. Szintén itt áll kedvenc imaházam, a kecses Ortaköy-mecset, melynek érdekessége, hogy falait az építtető szultán, I. Abdülmedzsid sajátkészítésű kalligráfiái díszítenek, aki mestere volt e művészetnek.

Visszafelé betértem az Eminönü hajóállomásnál – a Galata-híddal szemben – található Fűszerbazárba is, mely alapvetően határozza meg Isztambul ízeit, illatait és színeit. A hatalmas zsákokban álló sárga, vörös, barna és más színekben tobzódó fűszerek, a rózsa- és egyéb teák, az illatos édességek épp úgy hozzátartoznak a városhoz, mint a mecsetek. A híd lábánál ringatózó hajókról árusított sült hal pedig megkoronázta isztambuli utazásom gasztronómiai elvárásait. Most már tudtam, nyugodt szívvel indulhatok haza, hiszen ha mindent nem is láttam, tökéletes és teljes benyomást kaptam e csodálatos városról.

Etédi Alexa

• isztambul utazás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!