Lelkendezve vártam, hogy az élet nagy mérföldkövei megtörténjenek kettőnkkel. Izgatott voltam, milyen leszek feleségként, anyaként, az új szerepek megannyi csodálatos érzést ébresztettek bennem. Tündérmesében éreztem magam, majd huss, vége az idillnek, és egy mézeskalács házikó kalitkájában eszméltem fel, ahová önszántamból, jóhiszeműen léptem be.

Néhányan vagyunk a világon, akik egy kapcsolatban, hatalmas ajtókat nyitunk a lelkünkhöz, teljesen kitárulkozunk, és maximálisan adagoljuk a szeretetet, a törődést. Úgy érezzük, hogy ezzel semmi baj nincsen, teljesen természetesnek véljük, hogy így viselkedünk, hiszen a szívünk ezt diktálja. Mert a szeretett személy fontos számunkra, és emiatt azt tartjuk szem előtt, hogy mi az, amivel neki a kedvében járhatnánk, mi az, amivel boldogságot lophatunk a szívébe, egy egyszerű hétköznapon is. De hiszen tudjátok jól, hogy miről is van szó. Hogy milyen érzés, amikor valakit végtelenül szeretünk, és csak adunk, és adunk, mindezt tiszta szívünkből, őszinte szerelemmel.

Aztán rájövünk, hogy valahogyan a mérleg két oldala nincsen egyensúlyban. Sőt, egészen drasztikus a különbség. De nem foglalkozunk vele, úgy vesszük, hogy ez is természetes, mert ő már csak ilyen. Folyton védjük őt, kitartunk mellette, mert bízunk benne, és nem engedjük a szívünkbe a kételyt, mert annyira hiszünk abban, hogy ráleltünk az igaz szerelemre. Egyre ostobábbak leszünk a nagy ő szemében, mert minden álnokságot bevet, hogy az legyen, amit ő akar, és mi folyton engedünk, mert nem akarjuk elveszíteni őt. És ha ráeszmélünk, hogy így viszont önmagunkat kezdjük elveszíteni, meg az álmainkat, és átalakultunk olcsó szeretetkurvává, majd felállunk, hogy megtegyük azokat a lépéseket, amelyek visszavezetnek a napsütötte utunkra, ő hirtelenjében köddé válik, mert számára ez túl kényelmetlen. Abban a helyzetben már neki is adnia kellene, felelősséget vállalni, és cselekedni.  És hosszú időn át nem értjük mi történt, hogyan tehette ezt velünk, hiszen mi mindent elkövettünk, tiszta szívünkből szerettük, első helyre, kiemelt helyre tettük az életünkben. Minden gondolatunkban, tettünkben, döntésünkben ott volt ő, hiszen vele terveztük a jövőnket. Majd a szívünkre hatalmas ütést mért, amiből éppenhogy fel tudtunk állni.

Hogy mit tanulunk ebből? Talán azt, hogy ne nyissunk ekkora ajtókat a lelkünkhöz, hogy ne legyünk ennyire odaadóak, és ezáltal kiszolgáltatottak? Azt mondanám, hogy bárki, aki mindezen átesett, megtanulta, hogy az igaz szerelemben, egy igazi férfi oldalán, a méltóságán nem eshet csorba pusztán azért, mert a szíve szerint cselekszik. Egy igazi férfi, a törődést, a szeretetet, azt, hogy vele szeretnénk családot alapítani, mindezt megbecsüli, viszonozza, de semmiképpen sem érzi kényelmetlennek. És Hölgyeim, bizony vannak olyan férfiak, akik a kezükön hordanak minket, akiknek sokat számít, ha gondoskodóak vagyunk, és biztosítjuk a családi fészek melegét. És ezek a férfiak, odafigyelnek arra, hogy a mérleg nyelve azonos szinten álljon. Néha úgy érezzük, hogy az ilyen típusú férfiaknál nincs kihívás, ezért nem is olyan értékesek. Ugye milyen ostobák tudunk mi is lenni? Aztán rájövünk, hogy mindazt, amiről álmodtunk, azt a harmóniát, azt a szerelmet, nyugalmat, és mérhetetlen  boldogságot, egy ilyen férfi mellett találjuk meg. Aki mellett igazi nők lehetünk, aki mellett különlegesnek érezhetjük magunkat, nem egy kifacsart, folyton küzdő rongynak.

• érzelmek lélekhangok szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!