Egy hülye vita, ami több mint 10 millió dollárba került - Az 1966-os Le Mans-i verseny
A motorsport emberek milliót mozgatja meg világszerte. Nem volt ez máshogy az 1960-as években sem, amikor a Ferrari és a Ford vívott kiélezett csatát az első helyért. De miért pont az 1966-os Le Mans-i verseny hozta el a két márka életében a fordulópontot?
A futam annyi izgalmat és kiszámíthatatlan fordulatot hozott, hogy egy hollywood-i filmrendező sem tudta volna megírni ilyen csavarosra a sztorit. 1966-ra a Ford, mondhatni szinte a semmiből, 13 gyári autót indított az 55 induló versenygép között, amivel egyértelműen dominálták a versenyt. Na, de ne rohanjunk ennyire előre, kezdjük az előzményekkel!
1. A vita tárgya
Henry Ford II rendkívül neheztelt Enzo Ferrarira, amiért meghiúsult a két márka közötti szorosabb együttműködés még 1963-ban. Arról volt szó, hogy az amerikai vállalat megvásárolta volna az olasz márkát és Ford-Ferrari, vagy Ferrari-Ford néven versenyeztek volna együtt, attól függően, hogy épp hol versenyeznek. A Ford cég több millió dollárt költött el a Ferrari könyveinek átvizsgálására, jogászokra, a tárgyalásokra, amiből Enzo Ferrari a megállapodáshoz közeledve egyszerűen kiugrott.
Sokan úgy vélik, hogy Ferrari részéről ez egy ártárgyalásokat gyorsító taktikai húzás volt a Fiat felé, aki végül megvásárolta a céget. Fordot azonban semmiféle kifogás nem érdekelte, és kijelentette, hogy ha megvenni nem is tudta, harcba száll Ferrarival, akinek autói 1960 óta minden egyes Le Mans-i 24 órás versenyt megnyertek.
2. A kulcs
Ford a következő évben több, mint 10 millió dollárt költött a Le Mans-i projektre, ám ez a töménytelen mennyiségű pénz még 1965-ben sem térült meg, hiszen négy rajthoz állt autójából egy sem látta meg a kockás zászlót.
Ekkor döntötte el Ford, hogy nem adja fel, és egy sokkal megbízhatóbb konstrukcióval fog előrukkolni 1966-ban.
Közben a Ferrari kényelmesen hátradőlt, és az 1966-os versenyen csupán két autóval álltak rajthoz. Mindenki úgy vélte (persze Ferrariék is), hogy a többieknek esélyük sincs megszakítani az öt éve tartó győzelmi sorozatukat. Le kell lőnöm a poént, mindkét autó kiesett a verseny 227. körében, szabad utat adva ezzel a Fordoknak.
3. A siker
Az utolsó kerékcserénél három Ford állt az élen, az első kettő körön belül, míg a harmadik egységnek 12 körös lemaradása volt. Ezt a remek lehetőséget megragadva a Ford PR szakembere Leo Beebe eldöntötte, hogy még látványosabbá kell tenni az első amerikai csapat sikerét ezen a versenyen. Megparancsolta a pilótáinak, hogy az utolsó kör legvégén egymás mellett szeljék át a célvonalat, ezzel is demonstrálva az erejüket a Ferrari felé. Elmondása alapján
ezt a versenyt nem a pilóták, hanem a gyár nyerte meg.
Ezzel azért lehetne vitatkozni, hiszen mind a pilótának, mind a csapatnak óriási a szerepvállalása egy ilyen verseny megnyerésében, de tény, hogy a Ford 1967, 68 és 69-ben is az élen végzett a Le Mans-i 24 órás versenyen.
Mi a dolog tanulsága?
A vetélkedés mint látszik elég jót tesz az autóipari innovációnak, mindazonáltal érdemes végiggondolni, hogy amikor Henry Ford II sok-sok millió dollárt locsolt szét, hogy pilótái pezsgőben fürdethessék meg a közönséget, vajon jó döntést hozott-e, vagy sem. Megérte-e a végső számlát, hogy beinthessen régi riválisának?
Természetesen az érmének mint mindig, most is van másik oldala. Soha sem szabad alábecsülni versenytársunk erejét, hiszen a semmiből azonnal képes lehet minket megelőzni, ráadásul olyan szintű hátrányba kerülhetünk, amit aztán hosszú évek munkájával sem tudunk majd behozni.
Kiélezett háború zajlott a '60-as években, a Ferrari és a Ford között, ami magunk között szólva elég vegyes eredményekkel zárult. A Ferrari 1960-tól 1965-ig 6 alkalommal nyert 24 órás Le Mans-i versenyt, majd a Ford 1966-tól 1969-ig 4 alkalommal. Azóta egyik gyártó egyszer sem nyert versenyt, a háború véget ért.
+1. 50 év habozás
Nem csak ezt a gigászi harcot köszönhetjük a Ford csapatnak, hanem a versenyek végén a dobogón történő pezsgő fürdőt is.
1967 június 11-én történt, hogy a legendás Le Mans-i futam befutóján Dan Gurney, a győztes amerikai versenyző és társa, A.J. Foyt egy óriás palack Moët & Chandon pezsgőt kapott. A hosszú futam után akkora volt az öröm, hogy a bajnok azonnal felbontotta a palackot és – az autóversenyzés történetében először – pezsgőben fürdette meg közönségét!
Egy héttel később Gurney megnyerte a F1 Belga Nagydíjat – a pódium akkor sem maradt szárazon és ettől kezdve rendszeressé vált a pezsgő felrázása. A Moët & Chandon így később olyan legendák ünneplésének lehetett részese a pódiumon, mint Ayrton Senna vagy Michael Schumacher. Ez a máig élő rituálé a Hungaroring Classic-on is megelevenedett, a pilóták lelkesen ünnepelték győzelmüket.
Tény, ami tény ez egy remekül elsült véletlen volt, hiszen azóta is mindenfajta motorsport záróakkordja a pezsgőlocsolás.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez