A mai nap más, mint a többi. Elhúzom a függönyt és érzem, hogy a fény most nem vakító csóvaként áramlik be a szobába. Kinyitom az ablakot, a hideg pedig jégrózsát lehel az arcomra, olyan jól esik, hogy most nem fájdalmasan csípi a bőröm, felfrissíti minden porcikámat.

Keresem a hiányzó alkatrészt, egy jelet, ami talán mégis arra utal, hogy valami nincs rendben, akarva-akaratlanul is, de egyszerűen túl szépen indul ez a reggel. Várom, hogy a szorongás végre kopogjon és rám villantsa a mindentudó mosolyát, majd magával rántson, minden előjel nélkül, ahogy szokta. Az ajtó azonban továbbra is érintetlen, úgyhogy én magam lépek ki rajta.

Felpillantok az égre és egy percre tényleg azt hiszem, hogy a felhők is üzenni próbálnak nekem, mintha azt mondanák: „Gyere, ne állj meg itt…” Ahogy lépkedek puha fű és talaj ropogása hallatszik a talpam alatt. Azon tűnődöm, vajon mindig ilyen gyönyörű volt körülöttem minden, vagy csak az elmém hagyja magát becsapni egy kis időre?

Nem felejtettem el mennyi félelem van bennem, hogy még mindig túl soknak érzem azt, amit az élet állít elém. Ennek ellenére ezek az érzések most mégsem szippantanak be, hagyom magam sodródni az árral. Annyi minden rajzolódik ki előttem, minden, ami eddig történt, hol tartok, mit akarok, kik vannak az életemben jelenleg. Mindezt egy új, kedvesen rám pillantó nyugalom kíséretében teszem. Körbenézek és egy másfajta tükörkép áll velem szemben, ami a vágyaimat, el nem ért álmaimat tárja fel, akár a kincseket. Mintha azt próbálná jelezni, hogy nem tűntek el és szépen lassan meglesz minden, amire szükségem van. Egy apró mosoly jelenik meg az arcomon, aztán újra elindulok, és próbálom nem elsírni magam, mert annyira lehetetlen, hogy a dolgok más megvilágításba kerüljenek.

Mindegy is, élvezem ameddig tart, talán megmarad ez az állapot és nem fogja lerombolni semmi sem a pozitív gondolataimat. Olykor hagyni kell elcsábítani saját magunkat, bár most nem tudom mi igaz, és mi nem. Változhatnak az érzéseim? Tényleg elengedheti a kezemet a rám telepedő stressz?
Nem akarom, hogy vége legyen, annyira káprázatos. De ilyenkor másképp süt a nap és azúrkék színben pompázó pillangók repkednek körülöttem. Őszintén? Szeretnék itt maradni. Akkor is, ha a mezsgye a valóság és e között az állapot között kezd elmosódni. Igazából már nem érdekel, mindannyiunknak szüksége van az ilyen pillanatokra, napokra, amikor csak a szép kap helyet a lelked legmélyén, amikor csak azt érzed egyszerűen, hogy tényleg minden rendben lesz.

Manapság már nem engedhetjük meg ezt a „luxust” magunknak? Miért ne lehetne ez a valóság? Talán, ha tényleg hiszünk és remélünk, még a „Ne áltasd magad!” és hasonló gondolatokat szajkózó emberek célkeresztjébe is beállok, ha kell. Hát legyen, vállalom… Akkor is enyém ez a pillanat.

• boldogság életszemlélet érzések jelenben lenni

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!