Mire is vállalkozunk amikor gyógyulás útját választjuk? Hat évig jártam önismeretbe, elolvastam száz meg száz önfejlesztő könyvet, elmentem a hollisztikus gyógyítás irányaiba, az aktuális párjaimmal párterápiába..etc. Azt gondoltam és egyben reméltem, hogy a segítségkéréssel és ahogyan megkezdem a lelkem gyógyítását, közelebb kerülök magamhoz, a múltamhoz, ezáltal javítva a jelen életminőségem.

Tudatosan kezdem formálni az életem, annak érdekében, hogy az élhetőbb, kiegyensúlyozottabb mederben legyen. Ekkor még az ember nem is sejti mibe vágta a fejszéjét és milyen hosszú és viszontagságos lesz az az út amit választott. Baby-stepekben haladva egyre mélyebbre ásva jönnek az igazán nagy felismerések, és sokkal inkább az érzések fognak számítani valamint a testi észlelés.

Félreértés ne essék, a szellemi szinten való megismerés és megértés is nagyon fontos része ennek az utazásnak. Főleg akkor, ha sokáig voltak lehasítva bizonyos részeink, vagy hordozzuk a felmenőink által belénk ivódott meta-érzéseket, mint például a szégyen vagy düh. Ez a folyamat olyan, mint mikor az ember megszeretne szabadulni az évek alatt rárakódott súlyfeleslegtől és mondjuk elkezd edzeni, követni kezd egy minta étrendet. Ez egy indulási alapnak jó és az is fontos, hogy ez természetes módon, magunk miatt szülessen meg mint elhatározás. Egy idő után viszont megnő majd az igény, hogy ne csak eljárogassunk mondjuk az edzőterembe, hanem esetleg megismerjük testünk jelzéseit és közelebb kerüljünk ahhoz, ami valójában specifikusan ránk szabottan leginkább működik.

Megfigyeljük önmagunk, hangolódjunk és gyengéden fedezzük fel az utat. Amíg mint célt kergettem a gyógyulást, valójában mindig kudarcba fulladtak a próbálkozásaim. Folyton ugyanoda lyukadtam ki; menthetetlen vagyok, broken, beyond repair. Beindult az önvád és az a bizonyos belső kritikus. Persze pontosan rá van ilyenkor legkevésbé szükség, de ez is egy olyan tanult mechanizmus ami valaha a túlélésünket szolgálta viszont mára már csak hátráltat minket. Bent tart minket egy magunk által kreált sötét barlangban. Elkezdett az foglalkoztatni, hogy a lelkem és testem valóban szétválaszthatatlan, így biztos rengeteg megoldókulcs lehet bennem, testi szinten. Nekem mindig is a tudati volt legerősebb síkom, így eleinte nehezen ment összekapcsolódni a testemmel. Főleg, hogy megannyi járulékos traumám köthető a testképemhez. Ezen a ponton jön be egy nagyon fontos komponense a gyógyulási folyamatnak, ami a gyengédség.

Meghökkentő volt számomra az a tapasztalás, hogy mennyire nehezemre esik az önmagammal való gyengédség, míg a szeretteim, hozzám közel állók legnagyobb hibáit is tudom empátiával, odafordulva szemlélni. A gyengédséget gyakorolni kell. Akár napi szinten, eleinte kicsit görcsösen, különböző technikákat alkalmazva (journaling, meditáció pl.) ,hogy szépen lassan, óriás türelmet tanusítva beépüljön és személyiségünk részévé váljon. Azok a pályák, vagy máshol fogalmaznak úgy, hogy huzalok, amik az idegrendszerünk átszövik, a megszokott, jól bevált működéseket keresik. Ami jelen esetben egy kíméletlen, bántalmazó hang, amit baromi nehéz átkeretezni kedvességgé és megértéssé. Testi szinten is érezhetjük amikor elönt minket egy ilyen jól bevésődött shit-storm, ilyenkor klasszikus a pánik, mellkasszorítás, gyomorgörcs, heves szívverés. Ezekben a pillanatokban a volánnál nem az a már gyógyulás útjára lépett felnőtt énrészünk veszi át a kormányt, hanem mondjuk a sérült gyerek vagy a fent említett bántalmazó szülő. Számomra ezeket a legnehezebb megfejlődni, hiába a több év terápia és tudatosítás. Szépen lassan talán azzal is szembe tudok már nézni, hogy ez a nagy gyógyulási vágy is csak egy újabb színtere a tökélyre törekvésnek. Ami pedig ellentéte a szeretetnek.

• lélekhangok öngyógyítás önismeret önszeretet

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!