Bizony az embernek hosszú idő elteltével is rá kell jönnie újra, meg újra: Sosem szabad túl sokat várni a másiktól igazán. Gyakran akkor esünk pofára, amikor a legkevésbé gondolnánk. Olyan emberekben bíztunk, akik tényleg méltó társaknak tűntek a nehezebb időszakokban is. Aztán valahogy mindig itt mutatják meg az előbb említett „barátok” a foguk fehérjét. Utólag sokat gondolkodtam azon, vajon ostoroznom kellene saját magamat, amiért ennyire félreismertem a másikat? Vagy fogadjam el, hogy egyszerűen így alakult?

A végső konklúzióm arra világít rá, hogy egyáltalán nem vagyok hibás, vagy esetleg naiv. Senki sem az, aki ilyen helyzetbe kerül. Felnőttként már máshogy látjuk az emberi kapcsolatokat, vagy legalábbis másképpen. Hiszen arról már kevés szó esik, hogy a legintelligensebb, legkedvesebb, legsegítőkészebbnek tűnő egyének tudják a legnagyobb meglepetést okozni olykor. Sajnos negatív értelemben.

Hála Istennek volt szerencsém megtapasztalni azt is, milyen, amikor a bajtársias szellem mindenen felülkerekedik, és csak a segítő, illetve építő jellegű nexus lép életbe. Persze jól tudom, mindannyian mások vagyunk. Nekem személy szerint sosem okozott problémát az, hogy gondolkodás nélkül segítsek. Főleg a hozzám közel álló személyeknek. Na nem arról beszélek, amikor a másik hülyének néz, és csak a saját malmára akarja hajtani a vizet. Erről szó sincs. 
De alapvetően ez egy elengedhetetlen jellemvonás kellene legyen. A szülői neveltetésre sok minden vezethető vissza. Ahogy én emlékszem, nekem mindig azt mondogatták a szüleim, hogy segítsek, ahol tudok, ne legyek önző, de álljak ki magamért, ha kell. Szóval én ezt a mintát vittem és viszem is tovább. Számomra ez a természetes. Számomra nem probléma, egy projekt-anyagot átküldeni a másiknak, vagy venni a „fáradságot”, hogy beszámoljak egy fontos történésről. Nem esik nehezemre segíteni, meghallgatni a másikat, sőt, én tényleg szívből teszem.

Nyilván felmerül sok mindenkiben a kérdés, hogy miért rossz érzés, ha a másik nem így áll hozzám, ha nem várok semmit sem? Egy számomra idegen embertől, akivel néhanapján futok össze maximum az utcán, vagy egy órán, abszolút nem esik rosszul. Ezek az esetek nem mérvadóak. A fájdalmas pont az, amikor egy bizonyos személy közel enged magához, a bizalmába fogad és minden intim részletet megoszt veled az életéből, te pedig amikor csak tudsz, segítesz neki, hiszen olyan szoros a kötelék köztetek, hogy ez nem kérdés, a másik pedig a kisujját sem mozdítja, amikor neked van egy nehezebb napod, és segítségre szorulnál. A fájdalmas pont az, amikor inkább az érdek felé orientálódik a másik, elfelejtve azt az értékes kapcsolatot, amit igazából csak te tettél értékessé. 

• bajtársiasság barátságok emberi kapcsolatok

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!