Az utolsó percig fogom a kezed, és még tovább - az életben és azon túl is

Amikor két ember elérkezettnek látják az időt, és szerelmüket hivatalossá teszik, megfogadják, hogy szeretni fogják egymást, míg a halál el nem választja őket. De valójában az igazán szerelemes lelkeket még a halál sem képes elválasztani.

Futottam feléd, mert amikor veled voltam kinyílt számomra a világ. Hazataláltam a karjaid között és nem volt semmi vagy senki, aki ezt a csodát elvehette volna tőlem. Minden ember tudja azt, hogy a szerelem ereje bármit legyőz. Hegyeket mozgat meg, és képes a legrosszabb dolgokat is varázslatossá alakítani. Mert ez a legerősebb kötelék két ember lelke között, nem csupán vakságot okoz, hanem egy olyan erővel is felruház minket, ami a szívünket beton biztossá teszi. De persze az álomvilágban is vannak hullámvölgyek. A napi rutin és a sok apró nehézség mindenkit időnként szürkévé tesz. De ilyenkor is ott vannak azok a közös szokások, amik erősítenek. A kávéspoharad alján mindig meghagytad nekem az utolsó kortyot, mert tudtad, hogy mennyire szeretem a kávé ízű cukormázat. Még emlékszem, ahogy a fogkrémet az arcomra nyomtad reggelente, ha morcosan ébredtem. Ettől mindig nevetésbe törtünk ki.

Az a nap sem kezdődött másképp. Te elindultál dolgozni, én még készülődtem. Magadhoz húztál, és valahogy azon a reggelen máshogy csókoltál. A csókod forróbb volt, mint addig valaha. Pedig nem tudtuk, hogy az az utolsó. Ha tudtam volna… soha nem engedlek el. A nap telt és az idő borús volt. Későre járt és rossz érzések kerítettek hatalmukba, mert nem értél még haza. Nem hívtál, pedig megígérted. Én pedig dühös voltam rád, piszkosul dühös. Ennyit az ígéretekről, gondoltam magamban. Aztán egyszer csak megcsörrent a telefon… Képszakadás. Ha belém szúrtak volna egy nagy kést, akkor sem éreztem volna semmit. Légüres tér. Megfagytam, ott abban a pillanatban a lelkem, a testem és a tudatom megszűnt érzékelni mindent. A levegő sűrűvé vált, de mégis úgy éreztem megfulladok. Órák teltek el, a kórházi váró színe és szaga nyomasztóbb volt, mint bármi, amit addig valaha is éreztem. Mintha a falak össze akartak volna nyomni. Zöld szín mindenhol. Hányingerem volt, ez az egy, amit biztosan tudok. Egy fehér köpeny megállt előttem leszegett fejjel, de a nézése szavak nélkül is mindent elárult, tudtam vége.

„Az élet is: hó, hamar olvad,
Ami ma minden, semmi holnap.”

/Jules Jouy/

Darabjaira hullott szívem nem tudott dobogni. Veled együtt, én is meghaltam ott, abban a pillanatban. A lelkem legalábbis egészen biztosan. Minden, ami addig fontos volt, és minden, aminek addig jelentőséget tulajdonítottam megszűnt számomra. Éreztem a kezedet, ahogyan megérint. Éreztem az ajkadat az ajkaimon, ahogyan reggel megcsókoltál. Búcsúcsókod volt, és mégsem tudtuk, hiába már. És én hiába tudtam azt, hogy mindennek megvan a maga lejárati ideje, legyen szó szerelemről, vagy akár egy emberi életről, akkor sem voltam képes elfogadni a tényt, hogy nem vagy már többé. Testem és lelkem is gyászba borult azon a borús napon. Dühös voltam… mondd, miért hagytál itt? Miért engedted, hogy egyedül csináljam tovább? Hogyan legyek újra az, aki voltam? Aki melletted és tőled voltam… A könnyek sem fogynak el talán. De az idő telik… túl gyorsan is.

Most már minden reggel úgy iszom a kávét, hogy a végén meghagyom a cukros masszát. Belenézek a tükörbe és fogkrémet kenek az arcomra, hogy egy kis mosoly meghúzódjon a szám szélén. Hiszen te is ezt akarnád. Tudom, te hittél bennem, és tudtad, hogy megállom a helyem. De hiába a napok, a hetek és a hónapok, az éveket senki nem veheti el tőlem. A halál elválasztotta a fizikai kapcsolatot, de a lelkemet még most is belülről simogatod. Itt vagy velem minden szóban, minden képben és nem félek már. Mert velem leszel, míg világ a világ. Egy következő életben újra futok majd feléd, és te átölelsz, ahogy régen, a karjaiddal.

„El sem tudom mondani, milyen hálás vagyok a mi kis végtelenségünkért. A világért se cserélném el. Az örökkévalóságot adtad nekem a megszámozott napokban, és én hálás vagyok érte.”

/John Green/

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Mounaji Barbi

Az írás, mint kifejezőeszköz mindig is jelen volt az életemben. A szenvedélyemmé vált, és ennek köszönhetően a lehető legtöbbet szeretnék átadni ebből másoknak.