Mi történik a mérleggel, ha csak az egyik felébe rakjuk a súlyokat? Nem lesz egyensúlyban, rosszabb esetben pedig felborulhat. Így van ez az életünkben is. Mert igencsak megosztóak tudunk lenni.

Feketén-fehéren szemléljük a dolgokat, abban az értelemben, hogy csak a jó, kellemes eseményeknek szentelünk nagyobb figyelmet. Ezt várjuk el, ezt kívánjuk, örülünk, ha megtörténnek.

Ezeket posztoljuk, lájkok után vadászva. Ám vannak ezzel ellentétes események, mint veszteség, csalódás, szenvedés okozta traumák. Mindezen dolgokkal alig, vagy egyáltalán nem foglalkozunk. Nem is szeretünk róla beszélni, pláne, ha érzelmi sebet kapunk. Példa rá egy rossz párkapcsolat. Ahelyett, hogy a sebet ápolnánk, mit teszünk? Sokszor falazunk annak, akitől a pofont kaptuk. Csakhogy, ne kapjunk újat. Pedig aki ilyet tesz, újból megteszi. Mégis, szégyelljük magunkat, mert a világ ilyen. Takard el, hallgassd el, ami történt, mert kinevetnek, úgysem segít senki.

Ha mégis szóvá tesszük, jobbik esetben csak felszínes tanácsokat kapunk: Hagyd el, tedd ki a szűrét. Rosszabbik esetben meg azt magasztalják, akitől a pofont kaptuk. Mély sebeink pedig mindkét esetben megmaradnak. Hogy ezzel a továbbiakban mit kezdünk, két út lehetséges.

A könnyebbnek látszó út az, amikor minden ilyen kellemetlenséget magunkba fojtunk. Képzeljük csak el, milyen tüzet nyelni. Nem jó, ugye? De mégis megtesszük. Ha másért nem, azért, mert senkinek semmi köze hozzá, félünk mások reakciójától, na és, amiről hallgatunk, az ugye nincsen. Tabuk világába kerül, még csak hallani sem akarunk róla.

A legrosszabb az, hogy nem hisszük el, hogy a barátaink, akár más, segíthetne. Igyekszünk minden ilyet a kellemesnek tűnő dolgokkal eltakarni, figyelmünket máshová fordítjuk. Kicsinosítjuk magunkat, drága autóba fektetünk, élvezzük a munkánkban betöltött posztot. De a seb ott marad, ápolatlanul. Ezt talán csak akkor vesszük észre, ha érzékenyen érintenek, ami kibillenti a mérleget, és mind ez újra és újra megtörténhet, amíg nem válasszuk a látszólag nehezebb utat. Ezt a nehéz, rögös utat csak kevesen merik bevállalni. Ki merne szembesülni saját vérző sebével?

Pedig, ahhoz, hogy felépüljünk, kell vele foglalkoznunk. Ápolni kell, figyelmet fordítani rá. Ha máshogy nem, bátran beszéljünk róla. Hallgattassék meg a másik fél is - élhetnénk a lehetőséggel. Be kell látnunk, hogy életünk csak úgy lesz egyensúlyban, ha úgy a jóra, mint a rosszra egyforma figyelmet fordítunk. Ha önerőből nem megy, ne féljünk segítséget kérni.

A Cikk Írója: Dóka Gábor

• Az élet sötét oldala Dóka Gábor Élet seb szomorúság trauma

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!