Az élet az utolsó percig értékes

Úgy tűnik, a 21. század a nők tudatossá válásának ideje. Egyre több az olyan nő, aki nem akar megfelelni a férje értelmetlen, teljesíthetetlen elvárásainak, aki nem hajlandó boldogtalan párkapcsolatban élni, és arra is egyre kevesebb nő vehető rá, hogy elviseljen mindent csupán azért, hogy elmondhassa magáról: házasságban (párkapcsolatban) él.

Ráadásul mindezt kortól függetlenül teszi, akár ötven, hatvan évesen is! Nem tudja többé a rettegés a karmai között tartani olyan ijesztő kérdésekkel, mint hogy vajon ebben a korban talál-e még új férjet, lesz-e még része szerelemben, vagy jobb lenne inkább mégis a férjével maradnia, akivel ugyan nem boldog, beszélgetni se tudnak, de legalább van otthon valaki. A mai nőnek már nem elég, hogy főzhet, moshat, takaríthat a közös háztartásban, hogy aztán a férj passzívan részt vegyen az életében. Ezekre a típusú kapcsolatokra egyre kevesebb az igény.

Egy kedves ismerősöm, közel hatvanéves hölgy, kezdett új életet nemrégiben. Mint mondta, nem esett túlságosan nehezére, és messze nem is volt olyan bonyolult.

- Végignéztem, ahogy a barátnőim sorban tönkrementek érzelmileg a férjük hűtlensége, időskori szeretői viszonyai miatt, miközben egy szót sem szóltak, mert nem mertek. Tűrték a kapcsolatot, nem elégedetlenkedtek, nem fenyegetőztek, nem léptek: szépen lassan belecsúnyultak, belefásultak, és idővel belehaltak a helyzet elviselésébe, a szenvedésbe. Az igazság az, hogy a nők jelentős része nem hajlandó szembenézni a ténnyel, hogy ötven, hatvan, sőt hetven évesen sem múlunk el nőnek lenni. Nem múlunk el érezni akkor, amikor beletaposnak a lelkünkbe, akkor, amikor arra vágyunk, hogy szeressenek minket, és nők maradhassunk életünk utolsó pillanatáig. Ezért aztán, mikor a férjem kapcsolatot kezdett egy nálam tíz évvel fiatalabb nővel, - megjegyzem, neki is joga van a boldogsághoz - szépen összepakoltam a cuccait, és egy utolsó, közös tévénézős, beszélgetős este után megkértem, hogy költözzön el a barátnőjéhez. Meglepődött, de nem tagadott semmit. Szereti azt a nőt, - mondta - boldog vele, úgy érezte, még neki is jár egy esély a szerelmre, a felszabadultságra, hogy még legyen tíz-húsz jó éve, amire jó lesz majd visszaemlékezni!

Pár nap múlva (a sors rendezhette így) összefutottam az egyik bevásárolóközpontban egy fiatalkori szerelmemmel, beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy mindketten egyedülállók vagyunk, és elhívott vacsorázni. A város egyik legelegánsabb éttermébe mentünk, borozgattunk, beszélgettünk, s ott, akkor, azon az estén megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy a férjemnek igaza volt: még neki is, nekem is jár egy esély a szerelemre, a boldogságra, az újrakezdésre. Azóta együtt élek a régi-új szerelmemmel, és boldog vagyok. Döbbenten nézem azokat a nőket, akik belekeserednek a férjük hűtlenségébe, s ahelyett, hogy ezt egy új élet lehetőségeként fognák fel, inkább fejet hajtanak, oda sem néznek, csak várják, hogy elmúljon, hogy véget érjen. Nehezen tudom eldönteni, minek az elmúlására várnak ennyire: a szeretői viszonyéra, vagy az életére.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!