Az ég jóságos, de ő mégis elmegy

Amikor ez történt, már nem voltam egészen fiatal. A korom sohasem vettem tragikus értelemben, amolyan gyerekszívű, kortalan szabadnak képzeltem mindig is magam, akin nem igazán fog az idő vasfoga, csak néhány nevetőráncot ejt, de még negyven esztendősen is inkább mondják fiatalnak.

Úgy mondom hát, mögöttem állt már akkor egy hosszú és kacifántos út. Mennyi mindenkit végigcipeltem azon a göröngyös szakaszon magammal. Volt olyan, akit letettem útközben, mert egész fárasztó terhet rakott reám, és nem maradt sem erőm, sem kedvem tovább már viselni. Mindegyik hasonlatos volt egymáshoz. Némelyikük egyazon időben somfordált utánam és egymásra kacagtak. Vagy mikor átadták maguk közt a stafétát, akkor az egyik mindig fogta a fejét. Ez általában a régebbi volt. Sose értették - te ezek rendre nem értették, esküszöm neked - hogy jöhet utánuk másik. Mondjuk ezt sokszor én is így képzeltem magamról.

Aztán láttam is csodát. Az embernek mennyi pofont kell kapnia ahhoz, mire tényleg ráébred a zsigereiből sarjadzó gyengeségeire. Mennyi szép szerelmet kell kicsúfolnia, mire rájön, nem mindig a másik hibás. Mert ugyebár gyarlók vagyunk, önzőek, és büszkék. Rátarti népek. Aztán megkapjuk azokat a bizonyos pofonokat. Néhány után - esküszöm neked - el is gondolkodsz azon, hogy most tényleg észhez térsz. De csak a sokadik döbbent igazán rá arra, te is éppoly hibás vagy az életedért.

Tudod, sosem hittem ezekben az ezotérikus – vagy hogy a csudába mondják, segíts már – zagyvákban. Én csak a tiszta, tudomány szerinti elveket vallottam mindig is. Amikor jöttek a barátnők a csillagállással, meg a számomra hasznavehetetlen álmoskönyvvel, azt éreztem, legszívesebben a fejükhöz vágnám az összes ilyen kuruzslással telihadovált boszorkányságot. Soha semmit el nem hittem Krúdy Gyulának se. Honnan szedi, hogy ha egy ladikkal – egyszerű, hétköznapi ladikra gondolj – találom magam szemben éjjel, az álmom vadregényes rengetegében, akkor én megcsúfolom egy másik nő előtt a kedvesem? Igen, álmodtam már ladikot – nem a cifrát, azt az egyszerűt – de egyszer sem csúfoltam még ki senkit semmiféle nőnek. Se rokonnak, se ismerősnek. Na, erre varrjon gombot drága Gyula!

Te, hol is jártam? Igen, a nagy cipekedésnél. Tehát jött az egyik, ment a másik, egy gazdag volt, más szegény. Tudod engem soha nem érdekelt a vagyon. Ígértek nekem gyakorta kacsalábon pörgő-forgó gyémántpalotát, hetedhét határra szóló, fényes menyegzővel, de az ilyesmivel az én szívemet nem tudta meglágyítani senki fia. Aztán már csak azt az egyet szerettem. Annak nem volt semmije. Herceg se volt, király meg még úgyse, de ő volt a legkedvesebb a szívemnek. Ő nem ígért semmit. Jött, itt volt velem, fogta a kezem és szeretett. Én meg csak zokogtam, mert el se hittem, hogy ez megtörténik. Azokban az években voltam a legboldogabb életemben. De aminek eleje van, annak - sajnálatos módon - van vége is. (Ezt nem holmi kuruzsló mondta, meg nem is Krúdy Gyula, hanem én mondom most neked, ugyanis ezt mondatja velem a tapasztalat.)

A mai napig nem értem mi történt. Úgy hiszem, félt valamitől. Talán épp tőlem. Félt, hogy elmegyek, hogy egyszer itt hagyom. Pedig nekem ilyesmi még csak véletlenül se fordult meg a fejemben. De ismert, tudta, mennyire szertelen vagyok, gondolok egyet és már mást imádok. Pedig ilyen mérhetetlen erővel nem szerettem még senkit e világon. Tudod, azzal a rettenetes, szívből jövő erővel, amiből nekem olyan nagyon sokat adtak odafenn, amikor sorban álltam az én jóságos Istenemnél.

Szentesi Évi

http://www.ruzsestukor.hu

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!