Az a bizonyos diszharmónia

Emlékszem gyerekkoromból arra az alattomos érzésre, ami ott lappangott a mindennapjainkban, amit először nem vettem észre, amit sokáig nem tudtam szavakba önteni vagy megfogalmazni. Csak most, hogy már nem része az életemnek, tudom elmondani, mit is éreztem, mi volt az, ami sokszor megkeserítette a mézédes pillanatainkat. A diszharmónia.

Ezt a szót kerestem régóta, a kettőjük közötti diszharmóniát éreztem évek óta. Ez az az érzés, amit már most tudok, hogy semmiképpen nem szeretnék a gyerekeimnek adni. Sok mindent tanítottak és mutattak nekem a szüleim - többek között az első párkapcsolat mintáját. Imádtam az egész családosdit, rengetegszer éreztem, hogy tökételes. És mi ez, ha nem a maximális siker, amit egy szülő elérhet?

Mert voltunk vitorlázni a tengeren, síelni télen. Élménydússá tették nekünk az egészet. Túrázni mentünk, korcsolyázni, biciklizni. Megmutatták milyen egy közösséghez tartozni, kik a barátaik és mi az értékrendjük. Random tartottunk lakomákat, táncoltunk az esőben, néztük a villámokat és kakaót ittunk a szélben. Együtt ültünk asztalhoz főtt ételt enni – akkor is, ha végül a bundáskenyér és forró tea kombinációra emlékszem a legszívesebben. Varázslatos volt minden karácsony, egyszerűen csodálatos az összes ünnep. Ezek azok az emlékek, amiket szívesen viszek magammal, amikre szívesen emlékezem. Az értékek, amiket majd a gyermekeimnek is átadok.

Ugyanakkor emlékszem arra az észrevehetetlen rezgéshullámra, ami az évek során felerősödött, ami akkor is ott volt, ha pihenni mentünk, ha nyaraltunk, ha csak vacsoráztunk. Rá kell jönni, hogy hiába viszitek csodanyaralásra a családot, hiába mentek síelni és hosszú hétvégézni, amikor csak tudtok. Nem ez az, ami számít - hanem a mindennapok. Nem vigasztal pár jól sikerült program, minőségi alkalom, mert a többségé a döntőszerep. A vacsoraasztalé, a bizalmi köré, a vasárnapi ebédé. A tökéletesen egyszerű dolgoké. Az számít, hogy leültök-e társasjátékozni, hogy szabad-e hisztizni, hogy együtt és összebújva néztek-e filmeket, hogy együtt szeditek-e rendbe a kertet. Mindezt persze harmóniában és békében.

Akárhova menekülnétek a mindennapok kellemetlen ízétől, a diszharmónia elől, nem lehet. Ott lesz a tengerparton veletek, pontosan ugyanúgy, mint otthon a nappaliban, a hálószobában vagy az emeleten. Alattomos egy dolog, mert láthatatlan, szinte észrevehetetlen. De ott van mindegy egyes pillanatban, minden pillantásotokban és érintésetekben. Köztetek, a párkapcsolatotokban, és emiatt a családotokban is. Abban a fészekben, amit azért építettek, hogy biztonságban legyetek, hogy mindenkori békét leljetek, hogy otthon együtt, szeretetben legyetek. Valami mégis mérgezi ezt a fészket. Bármennyire fájdalmas is ezt felismerni, vagy beismerni – ti vagytok azok, ti ketten. A kettőtök között lévő diszharmónia az, ami mindent tönkretesz.

Ezért jól gondoljátok meg, hogy hogyan döntötök: milyen érzéseknek adtok otthont, milyen párkapcsolatot építetek, végül milyen fészket teremtetek. Mindenképpen példát mutattok, de az már a ti döntésetek, hogy milyet. Mindegy, hogy kiszállsz a párkapcsolatodból, vagy maradsz és változtatsz. De olyat mutass, amire büszke vagy, amiért felelősséget is vállalsz. Az a bizonyos diszharmónia – azt ha lehet, kérlek ne mutasd, ha lehet, ne tanítsad. Olyan példa vagy, akit folyamatosan figyelnek, és másolnak – a gyerekeid folyamatosan tanulnak. Tanulják hát el tőled a jó párkapcsolat titkát, a harmónia alapját, a biztonságos, és szeretetteljes családi fészek mintáját.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!