Átkozott nyár

Sokáig néztem a plafont, Ilonka, éjjel, mielőtt elaludtam. Nem olyan vidám dolog a mennyezetet bámulni, de hát mit tehet az ember, ha egyedül megy haza színház után. Meg akkor is mit tud tenni, ha a férfi, akit szeret, nem jött el az előadásra.

Sándornak ehhez most nincs köze. A férfi, akit szeretek, pedig nem is létezik. Ha létezne, egész biztos ott lett volna, ha pediglen ott volt, és nem mert megszólítni, akkor jobb is, hogy csöndben maradt. Énhozzám bátortalan ember ne közeledjen, érted ezt, Ilonka? Te, én mindig úgy képzeltem a nagy szerelmet, mint ahogy a filmekben le van írva, ki van osztva szerep szerint: van az ábrándos szépleány, akihez eljön az erőskarú ember, megfogja, és jól a keblére szorítja, aztán el sem engedi, csak akkor, amikor már vége van a komédiának. Mert az életünk komédia. Komédiázol te is, komédiázom én is. De én csak az állítólagos szerelmemmel teszem, aki el sem jött ma az előadásra. Mondom, hogy nem a Sándor, hiszen ő már mérföldekre jár, Pécsen él és nem gondol velem. Bizton állítom, hogy nem, mert ha gondolna rám, akkor visszakérdezett volna a múltkor, hogy is vagyok. Olyan furán megfagyott a levegő, mikor a legutóbb egy asztalnál társalogtunk. Nagyokat röhögtünk pedig, szemben ült velem, belenézett a homlokomba, és én egészen úgy éreztem, hogy fel fog robbanni az arcom az ő forró tekintetétől, de csak a levegő pattant szét szilánkosra. Valami elszakadt, és én nem értettem azóta se, hogy mi. Ez nem most volt a színház után, ne keverjed. Hanem a múltkor, amikor későig elbeszéltünk egymás mellett a csíkos terítős étteremben. Pedig akkor úgy hittem, hogy ő lesz a férfi, akit a színházban várni fogok, és aki végül nem jön el. És ha el is jött volna, akkor se tudna volna megszólítni.

Bonyolultul átkozott dolog ez a szerelem. Ne mondd nekem, Ilonka, hogy nem az. Neked könnyű, mert te megalkudtál, de én nem alkuszom meg soha. Nekem ne jöjjenek holmi Sándorok, akik megfagyasztják a forró levegőt az étteremben, nekem ne jöjjön olyan se, aki el se jön. Akit én várok az meg nincsen sehol a világban. Talán annyi csak az én feladatom, hogy leírjam. Leírjam nektek, nekik, vagy amazoknak, hogy milyen szenvedni a szerelem miatt, egy olyan miatt, aki sose volt itt igazán, de amikor itt volt, akkor is csak a nehézszerkezetes óráját nézte, és idő előtt távozott, mint a nyár. Az átkozott nyár.

Szentesi Évi - Rúzs és Tükör

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!