Anyu, nem hittem, hogy ilyen érzés lesz felnőni

Egyedül élek. Fél éve lett vége egy hosszú, viharos kapcsolatomnak, a szüleim pedig külföldön élnek. Alapvetően már egészen hozzászoktam az egyedülléthez, de mégis van, amikor az ember lánya elanyátlanodik, és szeretné érezni azt a bizonyos ősi, szülői, feltétel nélküli szeretetet. Csak egy ölelés, egy fejsimogatás és egy "minden rendben lesz" kellene. Csak egyszer főzné valaki neked meg a kávét, vagy vinne ebédet neked a munkahelyedre. Igen, ilyenkor jössz rá, hogy felnőttél, és eljöttek az idők, amikor bizony csak magadra számíthatsz. Ezek azok a bizonyos kemény idők.

Mindannyian átesünk – vannak, akik átlépnek, de ez ritkább – azon a vonalon, ami elválasztja a gyerek és felnőtt énünket. Mint Alíz Csodaországban a nyúllyukba, úgy esünk bele mi is egy mély gödörbe, ahol a zuhanás közben rengetegszer beverjük a fejünket, megpördülünk a saját tengelyünk körül, forgunk, bukfencezünk, és a végén egy nagy huppanással ott találjuk magunkat egy hatalmas, üres üreg közepén. Ez a felnőtt lét. Életünk feladata, hogy ezt az üreget úgy töltsük meg, ahogy mi szeretnénk. Olyan problémamegoldási és megküzdési stratégiákkal, olyan tanulságokkal, eszközökkel, módszerekkel, amiket utunk során felszívunk magunkba.

Be kell vallanom, hogy amikor még családi házban éltünk együtt a szüleimmel és a testvéremmel, és az udvaron várost építettem homokból a gilisztáknak, nem gondoltam rá, hogy valaha el kell fogadnom a tényt: az életben sokszor csak magam leszek.

Anyu, nem hittem, hogy ilyen érzés lesz felnőni - KERESD A NŐT - Lélekhangok - egyedüllét, felnőtté válás, önismeret,

Valójában kiemelkedően szerencsésnek érzem magam. A szüleim szerintem az átlagosnál jobban neveltek engem, érzelmileg és fizikailag is mindig ott voltak, vannak az életemben. Támogatnak, elfogadnak engem a döntéseimmel és a személyiségem minden negatív és pozitív tulajdonságával. Számíthatok rájuk mindenben, és 1200 km-ről is olyan példaértékű jelenlétet biztosítanak az életemben, amit szerintem kevés gyerek kap meg manapság még azok között is, akik egy házban élnek, és minden napot együtt tölthetnek. Sok emberre számíthatok a családomon kívül, tudom, kik azok, akiket felhívhatok, amikor nem bírom tovább, amikor kifogyok a megoldásokból, a jó gondolatokból.

Mégis vannak pillanatok, amikor egyedül kell helytállnom. Van, amikor nem tudok senkit felhívni, mert úgysem tudná megoldani helyettem. Nem tudja átkapcsolni az agyamban a gombot, amitől másképp fogom nézni az élethelyzetemet. Vannak napok, amikor csak úgy jól esne, ha valaki végre nekem hozná az ágyamba a kávét, és nem én főzném le magamnak. Amikor valaki megcsinálná a holnapi ebédemet, ráírva egy „Szeretlek” feliratú cetlivel. Amikor egy rossz napomon, amikor rádobom magam munka után a kanapéra, akkor odajönne ez a valaki, átkarolna, és a teste melegével éreztetné velem: itt vagyok. Elmúlik.
Szeretném, ha valaki néha megfésülné a hajamat. Ha adna egy puszit a homlokomra, és hozna nekem egy forró levest. Szeretném, ha valaki hozna nekem gyógyszert a munkahelyemre, amikor rosszul vagyok, és nem tudok kiszaladni a gyógyszertárba.

Szeretném, ha valaki néha átvenné az irányítást az egész életem felett, és azt mondaná, hogy pihenjek, nekem semmi dolgom, ő megold mindent helyettem.

Nem könnyű érzés elfogadni, hogy felnőttem. Én döntök, én oldom meg a problémákat. Én megyek tárgyalni, én állok bele a konfliktusokba, nekem kell magamért kiállnom. Én döntök olyan dolgokról, amelyeknek negatív következménye is lehet. Én döntök magamról és az életemről. Nem te, Anyu.
E szerfelett érdekes és nehéz útnak talán sosem lesz vége. Talán a maga összes előnyével és hátrányával egészen a születésünktől kezdve haladunk rajta, és nem állunk meg a végállomásig. Lesznek közben emberek, akik megadják nekünk a társas léttel járó érzéseket, gondoskodnak majd rólunk, mellettünk lesznek. Sajnos soha nem lehetünk biztosak benne, hogy maradnak is. Ez az ő döntésük lesz, és muszáj elfogadnunk, ha az odébbállás mellett határoznak.
Egyben azonban biztos vagyok, még a legmagányosabb pillanatokban is: te mindig ott leszel velem. A véremben, a gondolataimban, a lelkemben, a cselekedeteimben. Te sosem fogsz elmenni, és hálás vagyok minden nap azért, hogy beszélhetek és találkozhatok veled. Hogy ha messze is, de ott vagy, és egy részed értem él.
Ilyen érzést csak egy szülő képes megadni nekünk. A bennünk élő gyermeknek pedig az idők végezetéig szüksége van erre az érzésre.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Szabó Alexandra

Felnőttként megőrizni a gyermekkorunk kíváncsiságát és merészségét egy életre szóló, kemény feladat. A világ sokszínű, és éppen emiatt küzdelmes az embernek megtalálni és megtartani saját útját. Nincsen jó vagy rossz: hiszek abban, hogy minden ember egyenlőnek és jónak születik. Hiszek a szeretet elsöprő erejében, és kötelességemnek tartom, hogy mindig hozzájáruljak az előrehaladáshoz és az értékteremtéshez. Van valami varázslatos abban, amikor az emberek a papírra vetett gondolatok, felfogások, élmények megismerésével jönnek rá, hogy mennyi közös is van bennük. Az írás egy hang nélküli kapocs, amely közelebb hoz minket egymáshoz.